Alice: Ez meg mit jelentsen?

Majd Bridigit is előjön, és csak meredt szemekkel néz lányára.

Bridgit: Megmagyarázom...

Alice: Nem kell...

Ő pedig csak berongyolt a szobájába, s magára csukta az ajtót.

Bridgit: Alice...ne csináld már ezt...

Alice: Menj el. Egyedül szeretnék lenni.

Juan: Alice...nézd...azért nem csak te lehetsz boldog a világon.

Alice: Nem baj. Doktor, tudja, mennyire hálás vagyok, amit tett. De ez elfogadhatatlan.

Juan: Miért?

---

Juan: Kérlek gyere ki, beszéljük meg.

---

Juan: Alicee...

Bridgit: Gyere...ne zavarjuk, hagy dolgozza fel ezt az egészet.

Bent, Alice szobájában összekuporodott az ágy sarkában, s mérgelődött.

Alice *Mi az hogy boldogság...ezt szemétségnek hívják...apát senki nem helyettesítheti és kész! Az hogy elváltak,még nem azt jelenti, hogy nem szeret!!!* -gondolta.

---

Eközben kint a nappaliban Bridgit megmagyarázta Juannak, hogy miért ilyen vele a lánya.

Bridgit: Nézd...tudod az apja nagyon szerette őt, de engem nem. Elváltunk. Azóta nem hallottunk róla...és Alicem ég mindig reménykedik, hogy láthatja egyszer még őt...és azt hiszi, hogy helyettesíteni akarod őt...

Juan: De nem erről van szó...

Alice: Tudom. Csak még tinédzser...sok mindenre érzékeny...

Míg Bridgit Juannal beszélt, Alice kiosont, s egy kis cetlit hagyott az asztalán.

Elszökött.

Ment az utcába, a sötétben. Nem volt túl sok világítás...

Fel is szállt az egyik buszra, ami jött.

Majd leszállt pár perc múlva, és szaladt.

Egy rét felé vette az irányt. Az egyik fa odvába ült le, s ott sírt egymagában, egyedül, fázva.