Mégsem???

Ez a valaki pedig Hailey volt!

- Hát szia! Nocsak, mi történt veled! -nyávogta.

- Tűnj innen, mégis mit képzelsz magadról?

- Ó, ezt pont te mondod? -színlelt meglepődést.

- Ha éppen te jöttél ide...

- Na jó. Közlendőm van veled. Jól vigyázzál magadra szivem, mert ha nem könnyen történhetnek veled olyan véletlenek... -majd nem is várt választ, mosolygott egyet és elment.

*Sosem fogom megérteni, miért ilyen egy ember...talán csak puszta irigység...*-gondolta.

Nem volt otthon senki. Anyja vásárolni ment, hacsak nem éppen az orvossal van...

Alice szétunta a fejét. Felállt nagy nehézkesen az kanapéról, és kinyomta a tévét, ami közben végig ment.

A szobájába ment. Legelőször azóta, mióta elszökött. Hogy miért? - Mert az édesanyja nem engedte szószerint megmozdulni.

Elővette a szekrényből a régi, poros festőállványt, egy palettát, pár ecsetet, festékeket és négy kispohárnyi vizet.

Visszabújt a takaró alá, s nekiállt a festésnek. Jól belemerült, majd már este hét óra lett.

- Hű...tényleg két órán át festettem? Wow! -mosolyodott el büszkén.

Letette az eszközöket, és a telefonjáért nyúlt. Abban a pillanatban, amikor hívni szerette volna anyját, megcsörrent a telefonja.

- Anya! Hol a jó búbánatban vagy? Megint az orvossal? Megáll az eszem.

- Kicsim! Kérlek! Ne legyél már ilyen, vásároltam, csak...

- Nem érdekel!!! -azzal lecsapta a telefont.

*Megáll az ész, hogy folyton vele van! Direkt megkértem, hogy siessen haza!*

A dühtől és a szomorúságtól a kínjában sírva fakadt, így sírta álomba magát.

Szinte el sem telt egy fél óra, de az ajtón Bridgit somfordált be.

Nem akarta felébreszteni a lányát, de ő az apró kis neszre felébredt.

- Szia, né...

- Anya?! Hagyjál már békén!

- De Alice Vean, halgass végig! -kiabált.

- Nem! Ne mesélj Juanról, elég volt!

- Nem Juannal voltam, értsd már meg!

- *Akkor?*