A fájdalom színei

- Mégis akkor miért jöttél ilyen későn? - kérdezte szemrehányóan.

- Mert elmentem a város legjobb boltjaiba, hogy ruhákat, cipőket, és pár új dolgot vegyek neked... - majd elcsuklott a hangja, egy gyors félmosolyt erőltetett az arácra, és a fürdőszobába ment.

Alice ekkor érezte azt, mintha a világháború kitöréséért is ő lenne a hibás. Szörnyű lelkiismeretfurdalás égette a szívét, nem készült fel arra, hogy a továbbiakban ez a Juanos dolog mibe fog torkollni. Nem akarta ennyire megbántani édesanyját, mert tudta, a szívnek nem lehet paracsolni, és ő is szerelmes!

Majd mintha kínjában csak magát védené gondolataiban, arra gondolt, végül is Rich nem akarja elvenni az apját...

Aztán már csak belehallgatott a nagy csendbe, ami körülvette őt, hisz eddig a gondolataival és saját magával vitatkozott.

Úgy döntött, nagy nehezen, hasi fájdalmaival és a varratokkal küzdve bemegy a szobájába, hogy anyja nyugodtan kijöhessen, mert tudta, most az élete utolsó percében sem kívánná látni őt...

Mivel magába nem tudta az érzéseit fojtani, inkább megragadta az ecsetet és a vásznat, hogy tovább feshessen.

Bridgit kinyitotta résre az ajtót, és csak a vele szemben lévő ajtót bámulta, aminek a résében látta, hogy ég a lámpa. Alice ott van bent. Lassan kimerészkedett a fürdőből, és nekiállt vacsorát készíteni.

Mérhetetlenül mérges volt rá, de tudta, hogy azért oka volt azt hinni, hogy Juannal volt, hiszen eddig egész nap vele lógott. Túlságosan jószívű volt ahhoz, hoyg ennyire haragudhasson rá. Ő mindig is rossz neveltetésben részesült, mert szülei tinédzser korában elváltak, a fájdalomba édesanyja belehalt. Apja meg nem bírta elviselni, hogy felesége miatta hunyt el. Drogokhoz, alkolholhoz fordult, majd mikor Bridgit 18 éves lett, még abban az évben meghalt ő is.

Ekkor határozta el, hogy amikor neki lesz egy gyermeke, olyan anyaian, olyan jóságosan fogja szeretni őt, mint ahogy a szülei nem tették.

Ezek a gondolatok hatására szemében összefutottak a könnyek.

- Anya!  - s egyszerre Alice hangjára lett figyelmes a háta mögül. Kérlek, kérlek bocsáss meg!

- Jaj drágám! - letette a kést, amivel a sonkát szeletelte, és átölelte lassan felnőtt lányát. - Nem! Te bocsáss meg, hogy rád nem szántam ennyi időt, én is hibás vagyok, hogy azt hitted, megint vele vagyok.

- Anya! Én ígérem, hogy megpróbálom elviselni, hogy ő és te...

- Nem kell elviselned!

Alice már nem válaszolt, mert feleslegesnek érezte a vitatkozást, anyukája vállára borult arccal érezte a megbánást, szeretetet, meghittséget, és örömöt.