- Egyszer azt mondta, hogy maga nem hős. Volt, hogy nem gondoltam embernek, de hadd mondjam önnek azt, ön volt a legjobb ember, a legemberibb ember, akit ismertem, és senki nem győzhet meg arról, hogy hazudott, ennyi. Vége. Annyira magányos voltam, és olyan sokkal tartozom. - megfordult, készült elmenni, majd még mondott valamit. - De volna még itt valami. Még egy utolsó, egy utolsó csoda a kedvemért: ne legyen halott. Megtenné ezt...a kedvemért? Ezt meg hagyja abba! Elég legyen. - mondta nehézkesen, majd könnyek özönlöttek a szemeibe, és arcát a kezeibe temette.

John, nagy levegőt vett, hátat fordított, mint egykori katona, és elmenetelt a sírhelytől, el a temetőből.

Míg végignézte az összes sírt, úgy gondolta, nem lehet Sherlock is egy közöttük. Nem lehet halott, hisz ő túl önfejű, hogy meghaljon, hogy öngyilkos legyen.

- Mrs Hudson! Mrs Hudson! - lihegte, mikor utolérte a kedves idős asszonyt.

- John - szepegte sírva. -, hol fog addig lakni, ha nem akar a 221/B-ben?

- Nem tudom - válaszolta gyorsan, mert erősen gondolataiba mélyedt, és nem szeretett volna beszélni senkivel sem -, majd talán kibérelem azt a lakást, amiben egy ideig laktam, míg meg nem ismertem őt.

Lesétáltak a dombról, amin a temető volt, mivel oda nem jött föl a taxi. Út közben csöndben voltak. Nem beszélgettek. Mind a ketten tudták a másikról, hogy biztosan kész idegbajt kapna, ha beszélne. Egy forgalmas útkereszteződéshez értek, itt John könnyedén fogott egy taxit.

- Baker Street 221/B. - mondta hidegen.

Mikor odaértek, Mrs Hudson kiszállt a taxiból, és még gyorsan átölelte Johnt, s annyit mondott:

- Vigyázzon magára, John.

- Vigyázok. - válaszolta egykedvűen, de egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, hogy Mrs Hudsont megnyugtassa.

Becsukta a taxi ajtaját, és ismét bemondta a címet.

***

Megállt az ajtó előtt. Felidézte azt, amikor ugyanígy kiszállt az őt hozó járműből, egy bőrönddel a kezében, és arra gondolt, biztosan szörnyű élete lesz itt Londonban. Pedig megismert egy olyan embert, aki megváltoztatta ezt a gondolatot. Hiába érezte sokszor, bárcsak eltűnne Sherlock az életéből, mert csontig sértette és porig alázta őt. De az együtt megoldott ügyek, a blog, a Baker Street 221/B is mind hozzá kötik.

Végre erőt vett magán, és a zárral matatva kinyitotta a nyikorgó ajtót, s becsukta lassan maga után. Fellépcsőzött a keskeny lépcsőn, a szűk előszobán keresztül a lakásba. 

A falnak támasztotta a bőröndöt, és leült az ágyra. Hosszas percekig a falat bámulta, és úgy látta, mintha Sherlock lenne a falra vetítve. Beszélt hozzá. Azt mondta: John! Élek! Kereseen meg! Élek!

- Ó, igen. A szívemben. És örökké. Itt él. - suttogta a falnak. A borzalom futott végig a hátán, és úgy érezte, muszáj beszélnie hozzá. - Sherlock. Mondja el, hol van?

Nem kapott választ, csak valami remegést hallott. Amikor körülnézett, egyedül érezte magát, és csak annyit látott, hogy a térde kopogását hallotta. Egész teste remegett a félelemtől, és az izgatottságtól, a kiváncsiságtól. Várta a választ a kérdésére.

- Itt vagyok, önnel John. - felelte megint a hang. - Jöjjön! Kapja össze magát, és kövessen!

A megelepettségtől, felugrott az ágyon, megragadta a kulcsát, és követte őt. Még nem tudta mit, de követi, és akárhová, csak hadd lássa Sherlockot.

Mintha látta volna előtte menni, látta a sötétbaran göndör tincseket, hogy ott lobogtak az orra előtt. Követte. Az alak taxit hívott. John úgy gondolta, miért i állna megy egy taxi, hisz csak ő látja! Ám tévedett, mert meg is állt egy előtte. Beszálltak, majd szó nélkül elhajtott.

John mikor újra ránézett volna, nem látott semmit. Nem hallotta a hangját, sem a szuszogását, ahogy veszi a levegőt. Csend volt, és csak az autó motorjának berregését hallotta. Sherlocknak semmi nyoma. Mire észbe kapott, már a Buckingham palota előtt parkolt a taxi. Mycrofthoz jött. Nem is Sherlock hívta a taxit, hanem Mycroft küldte oda.

Ekkor szétfoszlottak a reményei, hogy valóban él még ő, és már kételkedett az ép eszében is.

***

A következő pillanatban már Mycroft előtt találta magát, ott ült a székben, kezében egy csésze teával. Annyira lekeseredett, hogy azok a percek, míg felsétált, kiestek.

- John. - kezdte a kommunikációt Mycroft. - Nekem is nagyon fáj. Úgy érzem, én vagyok a hibás a haláláért. - válaszra várt, azt várta, hogy John is megszólaljon, de kétségei szertefoszlottak, mint a hamu. - Az öcsém mindig is egy kedves ember volt. Kedves, de fura. Emlékszem, mikor megszületett, mindenki odáig volt érte. A kis Holmes. - a bal kezében lévő teát a jobb kezével óvatosan megkavarta. Látta, ahogy a cukor, amit felkevert, lassan, egy tornádó után lecsillapodik, és leülepszik. Mikor másodjára is megkeverte, a cukor eloldódott benne, és többé nem volt mit keverni. - Rengeteget marakodtunk a játékokon, és anyák szeretetéért is. Mindig ő volt a jobb, a kedvesebb, az aranyosabb, az okosabb, a tisztelettudóbb. Utáltam ezt...

- De hisz még most is marakodnak. - adott életjelet először magáról.

- Így igaz. - felelte komoran, de mégis örült, hogy beszélgetni tud egy kicsit. - Persze, az egyetem után megváltozott, érettebb lett, de ugyanolyan makacs. Aztán jött maga, John. Maga mindent megváltoztatott. Azóta nem volt arogáns velem szemben, inkább...

- Inkább mi? - kérdezte kiváncsian John, mert szeretett volan többet tudni Sherlockról, a kiskoráról és az életéről.

- Inkább szeretetteljes.

- Szeretetteljes? - ismételte összehúzott szemöldökkel, és egy kárörvendő kacajt hallatott, mert nem értette miért ezt a szót használta Mycroft.

- Igen.

- De hiszen ugyanúgy veszekednek és sértegetik egymást.

- Lehet. Ha bárki más is ott van. John - ekkor észrevehetően felfigyelt a beszédpartnere -, az öcsém szeretett engem és magát is.

Ekkor John lehajtotta fejét, és kilépett a bűvöletből, ami fogságban tartotta. Mycroft szemei pont olyanok, mint Sherlockéi. Aztán elmosolyodott, mert eddig soha senki sem mondta, hogy Sherlock szerette őt valaha is, és úgy tekintett rá, mint egy jóbarát. Felhajtotta a fejét, és ismét komoran ült. 

Mycroft megérezte, hogy John megkönnyebbült, ezért témát váltott.

- John, tudom, hogy most nem fog lakni a Baker Streeten, nos...

- Mycroft, köszönöm, de nincs szükségem egy lakásra. Van már.

- Ho-hogy van? - hebegte. - É-és...mindegy. - feleslegesnek érezte megkérdezni, honnan tudta, hogy ezt akarja kérdezni, mert tudja, hogy annyit élt az öccsével, hogy valami őrá is ráragadt.

- Igen, a régi lakásom...és úgy érzem, nem tudnék önnel egy fedél alatt élni...kérem ne vegye sértésnek, hogy ezt mondom, de minden rá emlékeztetne.

- Megértem, John. Ne aggódjon, megértem.

Váratlanul felállt, és kinyújtotta jobb kezét, John is felállt, és kezet fogtak.

- Ne búsuljon. Írjon SMS-t, ha szeretne beszélgetni. Én mindig itt leszek. - ajnálotta fel John nagy meglepetésére, hiszen nem szokta meg ezt a jóindulatot Mycrofttól.

- Köszönöm.

- Viszlát, John.

Válaszként megdöntötte a fejét, és elballagott.

Lesétált a lépcsőfokokon könnyedén, aztán beszállt a taxiba. Nem mondott semmit, és a kocsi elindult. John tudta, a sofőr elviszi haza. Bár nem nézte meg őt. A visszapillantóból megnézte Johnt, és elfurikázott Baker Street 221/B-be.