John lassan felült az ágyában, és próbált az ajtón kiszűrűdő fényekből tájékozódni, hisz a szoba ajtaját mindig résnyire hagyja nyitva. Nagyon lassan mozdult, próbált kimászni a paplan alól, hogy kileshessen a nappaliba. Ám eléggé neheznem ment, mert az ágyrács önkéntelenül recsegett minden apró mozdulatánál. Mikor egy nagyobbat reccsent, a hegedűszó abbamaradt. John ekkor mozdulni sem mert, próbálta betitulálni egy fordulásnak, hisz az emberek alvás közben forognak az ágyban.

De addig nem, míg el nem haladták a legalább fél óra alvást, addig az agy nem álmodik, és így nem is készteti az embert forgásra - gondolta Sherlock, és folytatta a művészetét.

Dr Watson egész egyszerűen leugrott az ágyról a puha és bárnyos szőnyegre, aztán rálépett a hideg és érdes parkettára, s a falnak támaszkodva lábujjheyre ereszkedve osont a fény forrásához.

Sherlock elragadó dallamba kezdett, s John nagyon nehezen állta meg, hogy ne dúdolja magában a dallamot, vagy ne koppintsa az ujját a falhoz ritmusra. Óvatosan és lassan nyitotta ki az ajtót. A kilincs jegességétől megremegett, és féli kezdett - óriási gombócot érzett a torkában, és gyomra összeszorult. Kicsit maga felé húzta a diófabarna régi ajtót, s a foglalata a friss olajozástól bornzosan fénylett és megcsillant rajta minden fény, s így a szépen kidolgozott fadarab nem nyikorgott.

Ekkor megpillantotta az arcát, a vonásait és a pofátlanul vonzó járomcsontjait - Irene Adler szavait idézve -, a sötét göndör tincseket, a hosszú ujjait a szokásostól eltérő nagy kézfején, és a széles vállán pihenő gyönyörű, fényes cseresznyefa színű hegedűt.

Sherlock a nappaliban, a saját fotelében ült, és nyugodtnak tűnt a mozdulataiból és a dallamból ítélve, amit játszott. John végre elhatározta, odamerészkedik hozzá, és... Hisz még ki sem találta, mit fog mondani neki. Egy hirtelen lökettől viszont mégis csak megindult, bal lábát a küszöbön kívülre, a nappali padlószőnyegére emelte, és lassan odasétált a csodálatos férfihez.

Még meg sem szólalt, de Sherlock abbahagyta a dallam játszását, letette a vonót a kartámlára, a hegedűt az ölébe emelte, és mély bizsergető hangján szólalt meg, és Johnra emelte hűvös tekintetét.

- Látom, finom volt a vacsora - mondta a hatalmas csendben.

- Igen, az volt - nyögte ki még mindig meglepetten és görcsben a gyomrával John, óvatosan szájába harapott, de ettől a nagy feszültéstől túlzottan az ajkaiba mélyesztette a fogait, s pirosló, remegő ajkából egy csepp vér serkent ki -, de honnan tudta, hogy itt leszek, hogy Mrs Hudsonnal vacsoráztam egy jót, és miért nem halott? Hogy csinálta? - vágott bele a kérdések feltevésébe, amire már oly régóta vágyott.

- Nos. Mivel látom, hogy hiányoztam, szívesen válaszolok minden kérdésére John barátom - úgy mondta az orvosnak, hogy az a meglepődéstől és a férfi furcsa modorától, érdekes kedvességétől megenyhült a szíve, és falfehér lett -, kezdem is. A szája szélén kis ételmaradékok vannak, a körme alatt is van egy kevés - tekintett az említett helyekre Johnon -, nem is beszélve a szeméről.

- A szememről? - kérdezett vissza, ezzel félbeszakítva az ismerős monológót, és az okfejtést Sherlocktól.

- Pontosan. A szeme alatti ráncok elárulják azt, hogy egy 10 perce talán még mosolygott, és bájos csevelyt folytatott Mrs Hudsonnal. És - tette a hangsúlyt az -é betűre, megnyújtva azt -, már nem véreresek a sírástól. Hiszen rengeteget sírt. Az arca pedig most tiszta és friss, de nem a zuhanytól. 

- Újból a régi - ámult el az összvissz 7 másodperces magyarázattól.

- Á! Várjon, még nem válaszoltam minden kérdésére - és egy kicsit önimádó mosollyal Johnra pillantott, majd nekilátott a következő kérdés megválaszolásához -. Azt, hogy itt, a Baker Streeten tartózkodik, onnan tudom, hogy megkérdeztem a férfit, akivel nemrégiben beszélt annak kapcsán, hogy visszaköltözik ide, ja és követtem.

- Bámulatos...

- Ó, most jón a legjobb rész John. Az emberi agy nehezen fogná fel, hogy történt ez az egész. Délután beszéltem Mollyval, és megkértem, hogy segítsen. Beszéltem neki Irene Adlerről, hogy ő is meghamisította a halálát, ahogy én is terveztem. Ő persze égett a vágytól, hogy beleegyezzen. Szépen elintézte az óvintézkedéseket, beledobtuk egy szemeteskocsiba, aminek a tulaja éppen börtönben csücsült. Tehát - tért vissza a fő témához -, megbeszéltük sz esést is, hogy hova essek, de ez túl bonyolult... Kirántottam a hullát, és én bemásztam a zsákok közé, hm förtelmes volt - jegyezte meg fintorogva -. Ennyi.

- Tessék? Komolyan ennyi? - egyébként nem ezt szerette volna mondani John, csak annyira elámult, hogy ezért külön meg kell dicsérnünk őt -. De még valami, miért tette?

- Hogy miért? - kérdezte vissza kicsit zavartam Sherlock -. Tudtam, hogy ő rá fog kényszeríteni arra, hogy öngyilkos legyek, mert ki akart égetni, be akart feketíteni a médiában, és erre ez a legalkalmasabb fegyver - magyarázta ki magát, mert nem akarta azt, hogy John megtudja, miért is tette. Hiszen csak is a barátaiért tette: Mrs Hudsonért, Johnért, Mollyért és Lestrade-ért.

Johnnak nem volt több kérdése már, leült a Sherlockkal szembeni fotelba, és csöndben ültek, egymást nézve, meghitten.

****

Másnap kora reggel John arra ébredt, hogy Sherlock a kávéfőzővel bajlódik, és szitkozódik magában. 

- Jó reggelt - jegyezte meg egy hang, Johné Sherlock mögül.

Nem válaszolt rá, hanem tovább bajlódott a géppel.

- Bocs, talán fölébreszettem? - kérdezte még reggeli, mély, kissé rekedt hangon.

- Á, dehogy...

John leült az íróasztalhoz, bekapcsolta a laptopját, és a számlálóra nézett. Ez állt rajta: 12. Tudta, hogy nem fogják látogatni az oldalát ezek után, de hogy ennyien! Legalább egy százast szeretett volna látni a számlálón az aznapi látogatottságról.

- Hát rendben - jelentette ki csalódottan.

- Tán valami gond van? - nézett fel a munkájából.

- Csak a számláló...12.

- Úúú, az durva - ráncolta össze szemöldökét, és aztán odament Johnhoz.

- Hiszen meghaltam, ki lenne kiváncsi rám az öngyilkosságom után? - nevetett kárörvendően.

- A rajongók.

- A rajongók? - ismételte meg, aztán visszement a konyhába, hogy tovább bíbelődjön.

John nekilátott egy új bejegyzéshez, melyben azt közölte az olvasókkal, mennyire hiányzik neki Sherlock. Délre a látogatottság 257 lett, Joh nagy örömére, de mikor a kommenteket olvasta a mosoly lehervadt az arcáról. Mindenki csak szídta őt: "Helyes, hogy meghalt; Úgy kellett neki; Ez de vicces; Megérdemli at ilyen kegyetlen halált; milyen szánalmas, képes leugrani egy kórház tetejéről, megszégyenítve magát, és embereket sokkos állapotba hozva..." És még hasonló szövegek várták Johnt.

Sherlock közben a híradót nézte, melyben teli unalmas események: lehetséges kormányváltás, gyilkosságok - unalmasak -, sporteredmények, és mindenféle untató dolog - gondolta.

Majd egyszerre valami érdekes szón akadt meg a füle. Sokat hallott már a tévében Moriartyról is, hogy ők ketten az öngyilkospár...de most valami igazán fontos dolgot mondtak be, valamit, ami egy új kaland kezdetét jelentette...