- Louise hiába próbált jó kapcsolatot kiépíteni a férjével, nem sikerült neki. De a kisfia elől eltitkolta - válaszolta Sherlock, és elkezdte rávezetni kissé tompább felfogású barátjának.

- De mit? - kérdezte John, és Sherlockhoz fordult, hisz azelőtt csak békésen nézelődött ki az ablakon.

- Hát a viszonyát - mondta egyértelműen a fantasztikus elméjű fiatalember -. John! A férjének viszonya volt egy nővel, sikeres titkolták talán több évig is, de nyilvánvaló, hogy egy rossz alkalommal rajtakapta őket.

- Nyilvánvaló?

- Jaj, John, kérem. Próbálja használni az eszét! Nem jöhetett rá, mert azt mindig sikeresen titkolták, nyomok nélkül, de az még valószínűbb, hogy előbb eljött, mondjuk, hogy többet lehessen a családjával. De a férje…

- A férje ezt nem tudta, és aznap kaphatta rajta Louise Stamford őket - fejezte be Sherlock mondatát, ezzel egy halvány mosolyt csalva a nyomozó arcára.

- Brávó! Bámulatos. Na, látja, nem is olyan nehéz - ismerte el John képességét.

- Tehát… kérem, avasson be – adta be a derekát nehezen Dr Watson.

- Miután Louise Stamford meglátta őket, kiakadt, és azonnal a váláson gondolkodott, aztán eszébe jutott a kisfia, hogy nem akar neki rossz sorsot, mivel az ő szülei is elváltak… köszönjük az infót Mrs Wellsnek. Tehát nem váltak el, eltűrte, hogy tovább is találkozgatnak. Ezt pedig honnan tudja Sherlock? – mondta gúnyolódva elvékonyodott hanggal, Watsonra nézett, és aztán ismét komolyra vette a hangvételét és a modorát -. Mindig észrevette, hogy nem olyan illatú a párnája, mint szokott. Tudja, a szagok és illatok igen árulkodóak tudnak lenni.

- Értem. És miért kellett olyan korán hazamennie? – tette fel a kérdést, amire azt hitte, Sherlock nem fogja megválaszolni.

- Mert észrevette, hogy a férje túl sokat költ a nőre, elszegényedtek. Ismét nem akart a kisfiának rosszat, úgy döntött, korán hazamegy, és megvárja a férjét, hogy megbeszéljék a dolgot. Tehát az a kérdés, hogy ki ölte meg és miért.

Már egyikkőjüknek sem volt mondanivalója, ezért az út hátralévő részében csak csendben néztek ki az ablakon, és erősen gondolkodtak az ügyön.

***

Mikor a taxi megállt a Baker Streeten a 221/B előtt, kiszálltak, és már rohantak is be a lakásba. Elkezdett cseperegni az eső, és a levegő is párásabb lett. Korán is sötétedett, október végén mindig így szokott, bár az eső hirtelen jött, azelőtt több mint három hétig semmi csapadék nem volt.

Sherlock és John a nappaliban tartózkodtak, jól beizzították a tüzet is, a hűvös idő miatt. Míg John a laptopja fölött olvasgatta az unalmas híreket, Sherlock hasznosan töltötte el az időt: gondolkodással. A fotelében ücsörgött, görnyedt háttal, két lábát közben kis terpeszben, kényelmesen hagyta, könyökeit a térdére nyomta, és tenyereit összeillesztette. Hisz ő mindig így gondolkodik. John aztán rátért a gépelésre. Elkezdte írni a blogjában az újabb ügyet, A férj viszonya címmel. Ezen a napon kellemes meglepetésben részesült, mert a számlálón 448 állt. Végre visszatértek az olvasói, gondolta.

- Csak óvatosan – jegyezte meg monoton hangján Sherlock.

- Rendben. Ne aggódjon. Nem fognak rájönni – válaszolta büszkén, aztán ismét a kis gép apró és lapos billentyűinek pattogását lehetett hallani.

A következő nesz másmilyen volt. Rövid és halk koppanásokat hallottak, erre a zajra még Sherlock is felfigyelt. Már nem a semmire meredt, hanem kihúzta magát, kezeit a térdére csúsztatta, fejét a magasba emelte. Ő persze pontosan tudta, hogy ki érkezik meg hamarosan, és igenis számított rá.

Az ajtón egy magas ember lépett be. Arca komor volt, homloka ráncos, szemeit összehúzta. Tekintete szúrós volt, de amikor meglátta Johnt, arca minden apró ránca eltűnt, és egy halvány mosolyt erőltetett magára – feltűnően. A kezében lévő esernyő bőrből fedett, fekete fogantyújára támaszkodott, és aztán megállt az ajtóban.

- Á Mycroft! – üdvözölte a váratlan vendéget -. Mi járatban van itt?

- Csak jöttem, hogy meglátogassam – felelte az ő saját, mély hangján, ami egy közös gén volt Sherlockkal, egész biztosan édesapjuktól örökölték ezt a csodás hangot.

Tudta, hogy Dr Watson szívesen látja abban a magányban, amiben jelenleg él. Ennél több már Mycroftnak sem kellett, beljebb lépett, és tekintete azonnal öccse foteljére ugrott, s ekkor látta meg mindennél jobban szeretett testvérét, s pont olyan volt az ábrázata, mint amilyen Johné volt, ugyanebben a helyzetben.

Arca lefagyott, grimasza, a félmosoly úgy csúszott le az arcáról, mint az esőcseppek az ablakon. Nyugodt, békés tekintete eltűnt, és ismét összeráncolta a szemöldökét, és fejét kicsit megingatta jobbra és balra, azt gondolván, nem lehet, ez nem lehet igaz. Aztán ismét új arcot öltött magára, a békés és nyugodt Mycroftét, és mivel megérteni nem tudta, próbálta elviselni az eseményeket. A testvérpár egymás szemeibe meresztette tekintetét, míg John hol Sherlockra, hol Mycroftra nézett.

A levegő izzott. Senki sem bírt megszólalni. Egymásra vártak. Hisz ha John kezdte volna el, biztosan elcsitítják. Ha Mycroft, az biztosan nem ő lenne. És Sherlock végképp nem szólalna meg, ő alapjáraton nem beszél, csak ha ki kell fejtenie az elméletét, vagy meg kell magyaráznia valamit. Tehát Mycroft Johnra várt, hogy végre megszólaljon, de ez nem történt meg. A kínosan óriási csendben még az eső pattogása az ereszen is hangosabb volt, mint bármikor. Mikor a fülük hozzá szokott az alapzajhoz, a beszéd helyett az ablakokon egy pillanatra vakító fény szűrődött be, s pár másodperccel később, az ég haragosat dörgött. Ez kellő bátorságot adott Mycroftnak, hogy előrébb lépjen a küszöbről, s egészen öccse elé sétált. Bámulatos volt, ahogy Sherlock összezárja a térdét, Mycroft hátrébb lép, aztán Sherlock lassan feláll kényelmes üléséből. Tulajdonképpen a tekintetükkel beszélgettek, és Sherlock már millió kérdést megválaszolt neki.

Ám a legfontosabb ekkor történt. A kandallóban egy fadarab szétpattant, a tűz tovább ropogott. Egyszerre irányított mozdulataikkal ölelték át egymást. John a megható pillanat eseményeit tátott szájjal figyelte, mintha egy moziban ült volna. A hosszas ölelésben Mycroft magába szívta öccse zakójának füstmentes illatát. Ebből leszűrte azt a következtetést is, hogy Sherlock „halála után” nem dohányzott, na persze meg jól esett neki öccse ölelése, és illata, a meghittség és a szeretet, amit talán már több mint tíz éve hiányolt.

Aztán elengedték egymást, mindkettejük ábrázata angyali volt, s igaz hogy egy kicsit is, de mosolyogtak egymásra. Elméjük tiszta volt, Sherlock nem az ügyre koncentrált – azt el is felejtette -, hanem az érzelem hatást mért rá. Szemük sarkában szarkalábak közölték egymással, hogy örülnek ennek a találkozásnak. De egy tényező zavarta őket: John. Őneki egyáltalán nem kellett volna látnia ezt a szeretet megnyilvánulást, és kínosan érezték magukat, s mind a ketten meglepődtek saját magukon, de inkább Sherlock érezte ezt így.

- Hiányoztál drága öcsém – törte meg több percig tartó csendet meleg hangján, és megveregette Sherlock vállát.

- Te is Mycroft, bár mindössze három nap telt el – jegyezte meg Sherlock, de Mycroft ezt kedves megjegyzésnek könyvelte el.

Rendkívül bájosak voltak együtt, és ezt még ők sem akarták elhinni, de John megtette helyettük is. Mintha semmi sem történt volna, Watson visszafordult a széken a laptopjához, megnyitott egy újabb dokumentumot, és szállt az ihlete, úgy írt, hogy szinte füstölgött a billentyűzet.

Sherlock elhelyezkedett kényelmesen a fotelében, hátradőlt, és megragadta a könyvet, amiből azelőtt olvasott, hogy ne kelljen már tovább fivére szemébe néznie, mert már roppant kínosnak érezte a helyzetet. A hang, amit hallottak, ugyanaz lett, a billentyűzet és az eső szinkronban pattogtak. Aztán halk kulcscsörömpölésre akadt figyelmük, az ajtó kinyitódik, aztán az erős szél becsapja huzat gyanánt azt. Szatyrok csörgése váltotta fel az előző zajokat, aztán valamiféle káromkodás hallatszik egy idős asszony hangján.

Megérkezett Mrs. Hudson.