Mrs. Hudson hasonlóan reagált, mint John Watson, mikor meglátta, hogy Sherlock életben van. Az idős asszony ujjai elengedték szorításukból a szatyrok füleit, s így az összes termék, amit vásárolt, a padlón terült szét, de a többség a lépcsőn gurult le. Mycroft magában elmélkedett, mit is lenne helyes mondania, Sherlock mélyen a könyvbe bújt, de John Mrs. Hudsont figyelte. Talán innen látszik, hogy ki is figyel a házvezetőnőre - aki persze nem gondolja magát annak -.

Aztán Mrs. Hudson lábai már nem tudták őt megtartani, szemei felfelé álltak, s abban a pillanatban a hidegveríték kínozta, s nem látott semmit, mert a kép „összeszűkült” előtte. John tudta, az ajtóban ácsorgó, remegő térdű, kedves asszony el fog ájulni, ezért kipattant a székből, és odaszaladt hozzá. Még épp időben, hisz pont az orvos karjaiba esett. Aztán óvatosan karjaiba vette, a kanapéra fektette, legyezte az arcát. De a Holmes fivérek még mindig rá se hederítettek az egészre. Az se biztos, hogy tudatukban állt az, Mrs. Hudson elájult, de Johnt nem izgatta a dolog.

Pár percen belül végre észhez tért, és ivott egy pohár vizet, amit a kedves orvos hozott neki.

- Mindent tudni akarok Sherlock! – mondta Mrs. Hudson követelőn, és kérdően nézett a fiatal férfire.

- Most feküdjön le, Mrs. Hudson – s azzal John gyengéden fogta meg a kíváncsi hölgy karját, és aztán addig erősködött, mígnem megadta magát, és lefeküdt.

- De John! Én tudni akarom, hogy mi folyik itt! – erősködött tovább.

- Ugyan Mrs. Hudson. Az a lényeg, hogy itt vagyok, és élek, de most olvasnék, ha nem bánja – jegyezte meg sértően a kanapén fekvő Mrs. Hudsonnak, aki aztán csendben maradt.

John puffogott magában egy kicsit, aztán kifújta a levegőt a száján, ezzel be is fejezte a mérgelődést. Mrs. Hudsonra nézett, egy nyugtató mosollyal közölte vele, hogy ne foglalkozzon a két Holmesszal.

Később Mrs. Hudson és Mycroft is távozott a 221/B-ből, és Sherlock ismét az ügyön agyalt. Mikor John kiment a konyhába egy pohár vízért, Sherlock felpattant a fotelből, és beleolvasott a katonaorvos írásába, aztán amikor átfutotta, visszaült, mintha mi sem történt volna. Majd megvillant egy ötlet az agyában, s már indult is az ajtó felé. Leemelte a fogasról a kabátját, és kihúzta az ujjából a sálját, amit aztán kecses nyaka köré tekert.

- Hová megy? – kérdezte John, és egy mozdulattal zárta le a laptopot.

- A bűntett helyszínére – közölte egyszerűen a detektív.

John ki sem hagyta volna azt, hogy lássa Sherlockot úgy nyomozni, hogy tulajdonképpen meghalt… tehát ő is felöltözött, mert nem úgy tűnt, hogy a csípős idő egyhamar elmúlik.

- Taxi! – kiáltotta Sherlock a közeledő fekete járműnek, s miután mind a ketten beszálltak Johnnal, mondta a címet.

A Peckham Könyvtár. A nagy épületnek csak pár ablakán szűrődött ki fény, s az utcában is csak 10 méterenként volt egy-egy lámpa. Már rég besötétedett, hiszen a vihar délután öt órakor már tombolt. Sherlock és John kiszállva a taxiból a bejárathoz mentek. A recepciós nő kérdezett rájuk:

- Jó estét, miben segíthetek?

- Üdv – mosolygott a csinos nőre Sherlock -, csak szeretnénk kivenni egy könyvet.

- Melyiket? Segíthetek, úgy gyorsabban végeznek.

- Nem kell, köszönjük – utasította el John, és tovább is mentek.

A titkársághoz egy lépcső vezetett föl, de túl feltűnő lett volna csak úgy felmenniük, tehát más utat kellett választaniuk.

- John, ön szépen odamegy a kisasszonyhoz, és flörtöl vele, míg én fönt kutatok – adta ki a parancsot Sherlock.

- Öö, rendben, de… - már ideje sem volt nemet mondani, mert Sherlock már a lépcsőnél állt.

John beletúrt a hajába, és mosolyogva odament a nőhöz. Először a könyvekről beszélgettek, aztán elég szimpatikus lett Johnnak, s flörtölni kezdett vele. Addig Sherlock a másik oldalon feloldalgott a lépcsőn, és megkereste az irodát, ahol Louise Stamford meghalt. Belépett az ajtón, és a kis helyiségben nagy rendetlenséget talált. Az asztalon papírkupacok, a földön mindenütt jó néhány fénykép, írat, és íróeszközök. A szekrény üres volt.

- Hm… vérnyomok sehol – elmélkedett -. De nem is tisztították le a vért, az látszana. De se haj, semmi? – aztán lenézett a szekrény aljába, és kis súrlódásnyomokra bukkant -. Igen! Berakták a holttestét! A cipője sarka egy kis csíkot hagyott maga után, amit a gyilkos nem vett észre, feltételezem sietett.

Tovább kutakodott a szobában, és gondolkozott azon, vajon miért van ekkora kupleráj. Aztán gondolataiban egy nő jelent meg, aki a fényképeket szétszórja, a papírokat szétdobálja, és a holttestet berángatja a szekrénybe.

- Bezárja, de valamire figyelmes lesz, valamire, amitől megijed, és elkövet egy hibát, hisz a gyilkosok mindig hibáznak – magyarázta magának a különleges ésszel megáldott detektív.

Megnézte a fényképeket. Mindegyiken Louise, a fia és a férje volt. Sherlock ekkor kezdett gyanakodni Louise férjének szeretőjére. De aztán eszébe jutott az is, hogy mindenki őrá gyanakodna, tehát azonnal őt veszik elő. A szerető kizárt, ahogy a férj is, ugyanez okokból kifolyólag. De akkor ki ölte meg? Öngyilkos nem lehetett.

- Ki lehet az, aki bevonszolja ezt a szegény lányt az éjszaka közepén a könyvtárba és még gondosan a szekrénybe zárja. Nem lehetett akárki, csak olyasvalaki, akinek kellett hozzáférése az épülethez, a titkársághoz is – elmélkedett Sherlock, aztán meghallott valamiféle zajt a szomszéd szobából -. Van itt valaki…

Eltelt pár másodperc, amikor pakolászás zajára lett figyelmes, oldalra nézett, az ajtó felé, és mivel úgy hallotta, át fog jönni ebbe a szobába a hangok erősödése miatt, leguggolt, és az egyik íróasztal alá bújt. Sherlock nagyon izgatott volt, és már nagyon várta az érkezőt, aki azon nyomban be is lépett az ajtón. AZ arcát nem láthatta, csak a lábát.

- Férfi, izmos lábak, régebben gyakran sportolt, de már abbahagyta. Térde ráng egy kicsit, ő is izgatott! A levegővételéből ítélve épp tegnapelőtt fázott meg. A cipője lakkozott, de a sarkánál és az orránál is kopott, tehát sokat hordja, nem csak alkalmakra. A lábbeli viszonylag nem új, tehát már egy jó ideje hordja. A fűzőn nagyon erős csomó van kötve, már régóta nem fűzte kis és be az illető, nincs ideje minden reggel fűzögetni, tehát mindennap felveszi, munkaruha egy része. Irodai dolgozó! Itt dolgozik, különben nem lenne itt, és nem ismerné ennyire a helyiséget – fejtette ki magában Sherlock, miközben a férfi fel s alá mászkál a szobában. Még egy darabig kutakodott a papírok között, aztán csapott egyet az asztalra, s eltűnt a folyosón. Sherlock, mivel már mindent tudott, lopakodva sétált ki a folyosóra, aztán le a lépcsőn. Siettében lekapott pár könyvet a polcokról, és a recepcióhoz ment.

- Találtam néhány könyvet – mondta mosolyogva a nőnek, akinek a tekintetéből kiolvasta, hogy pénteken randizni fog Johnnal.

- Remek.

Gyorsan elintézték a kölcsönzést, és már távoztak is. John, aztán ahogy taxiba ültek, érdeklődött is, mire jutott a különleges eszű nyomozó.

- Bejött egy férfi, a könyvtárban dolgozik, keresett valamit, amit nem talált meg. Az iroda tele volt dobálva fényképekkel és papírokkal. Ezek között keresgélt a fickó, és elment. Nem hiszem, hogy zsaru lenne…

- Értem – majd témát váltott -, Be kéne gyorsan ugranunk a boltba, nincs otthon semmi.

- Még be kell mennünk valahova.

***

A St. Bartholomew's kórház előtt állt meg a taxi. John már tudta is, hogy kihez jönnek. A hullaház bejáratán túl léptek. Abba a szobába mentek, ahol John és Sherlock legelőször találkoztak. Az egyik széken egy fiatal lány üldögélt, a papírokat intézte. Haja oldalra volt fonva – újabb frizura. Molly Hooper volt az. Amikor meglátta az ajtóban Sherlockot, önkénytelenül elvigyorodott, és bájosan pislogott.

- Nahát! Újra itt? Csak nem a lefejezős gyilkosságban nyomoznak? – kérdezet Molly , s letette a tollat a kezéből.

- Miféle lefejezés? – kérdezett vissza Sherlock, mert érdekelte az ügy -. Már egy napja nem nézek híradót…

- Á, majd úgyis olvas róla az újságban… akkor mi járatban vannak itt?

- Louise Stamford kell nekünk – mondta Sherlock, és a papírra pillantott, amin Molly kezei támaszkodtak.

- Á, igen. Megnézem. Hm… itt is van – felelte pár másodperc elteltével később, miután végigböngészte a neveket.

A boncteremben Molly lehúzta a fekete leplet Louise holttestéről. Sherlock munkának is látott. Végigpásztázta szemével a nő arcát és vállát, de semmi szokatlant nem vett észre.

De Sherlock agya folyton azon a kérdésen járt, mitől halhatott meg Louise, és miért kellet behurcolni egy könyvtárba, a munkahelyére, a saját irodájába.

Megoldatlan kérdések sora várta őt, és legszívesebben ott maradt volna nyomozni, de pihenésre volt szüksége. Elköszöntek Mollytól, és a gyors vásárlás után összedobtak néhány szendvicset, és letudták vacsorának. Üdítő alvás vette kezdetét ezután, John vidáman dőlt az ágynak, hiszen randija lesz két nap múlva egy nagyon csinos hölggyel. Sherlock nem épp így érzett. Izgatott volt, és legszívesebben már túl lenne az alváson, hogy tovább gondolkodhasson az ügyön. Szerinte az alvás unalmas. De hát ő Sherlock Holmes…

Különleges álomban részesült, valamiben, ami segített neki megoldani az ügyet.