A laborban Sherlock eredményül két ismeretlen nevet kapott, és egy ismerőset. A hajszálak közül az egyik vöröses, a másik sötétbarna volt. A vörös színtesteket tartalmazó hajszál Louise Stamfordé, a sötétbarna Steven Stewarté volt. A vérfolt egy újabb nevet tett Sherlock Holmes szemei elé: Julia Batterfield.

- Ki lehet ő?  Talán a szerető? – találgatta magában a detektív.

Úgy döntött, tovább nyomoz, és megnézi a híreket. John nem volt otthon, ezt abból következtette ki, hogy minden ajtó zárva volt. De tudta, hogy Mrs. Hudson viszont itt tartózkodik a frissen sült pite illatából. Így hát lusta volt elővenni a saját laptopját, Johné volt kéznél, s szinte hívogatta magához. De még mielőtt megnézte volna a cikket, eszébe jutott valami. Egy név és egy dátum. Valahonnan. Nem vette különösen a figyelmébe, de látta.

A nyugtató dobozán szerepelt ez: Dr. Bellford október 30. 17⁴⁵.  Ekkor megfeledkezett minden azelőtti dologról, a hajszálról, a vérfoltról.

- Időpont és név. Doktor. Louisenak ekkor kell mennie orvoshoz a nyugtatóval kapcsolatban. Valószínű, hogy egy újat próbált ki, egy újat írt fel az orvos. Amikor megvette az új gyógyszert, ráírta az időpontot, mert nem volt nála papír – gondolta Sherlock.

Aztán felpattant a székről, hogy a telefonkönyvben utánanézzen Dr. Bellfordnak. A Royal Brompton Kórházba indult, ugyanis ott dolgozik. Mikor az orvos épp behívta volna a következő beteget, belépett az ajtón.

- Üdv. A rendőrségtől jöttem, Louise Stamford iránt érdeklődnék – álcázta magát Sherlock.

- De betegeim vannak! – értetlenkedett az orvos.

- Sajnálom, ez fontosabb – mentette fel a munkája alól a detektív.

***

- Tudja, Louise kétségbeesett volt – kezdte a vallomását Dr. Bellford -. Mesélt a férjéről, és elkeserítő volt hallani, hogy milyen körülmények között élt. Felírtam neki egy új nyugtatót, ami természetes hatóanyagokból készül, azt gondoltam, hátha ettől jobban fogja magát érezni.

- Milyen volt a kapcsolatuk? – kérdezte gyanakvóan Sherlock.

- Ne higgye azt, hogy mi ketten… szóval csak barátok voltunk. Kávéztunk, ebédeltünk együtt, de több nem volt. Ő is házas, én is –védte meg magát az orvos -. Mindent megosztottunk egymással.

- És mellékhatások voltak? Nem panaszkodott mondjuk fejfájásra? – kérdezte lényegre törően Sherlock.

- De. Fájt a feje és a gyomrára is panaszkodott – emlékezett vissza a doktor -. Javasoltam, hogy akkor ne szedje a gyógyszert, de nem hallgatott rám, ezért írtam fel neki egy másikat.

- Köszönöm – azzal felállt a székből a pár perces vallomás után, és a Peckham könyvtárba indult újra nyomozni.

A szél erősen fújt, de ez egy cseppet sem tántorította meg Sherlock Homes-ot.

A könyvtárban fellépcsőzött, és aztán megállt a folyosón. Körülnézett. Rengeteg ember, lent a könyveknél, de itt, fönt nem akkora a nyüzsgés. Louise irodájával szembenit választja, és bekopog.

- Üdv. Rendőrség – s megmutatja Mycroft igazolványát -. Louise Stamford miatt jöttem, meséljen róla, kérem.

- Jó napot – felelte a könyvtári dolgozó -. Persze, jöjjön be.

***

Az irodában kényelmesen ül Sherlock, és felteszi az első kérdését.

- Milyen kapcsolatai voltak itt? Kivel volt jóban?

- Nagyjából mindenkivel. Sokan szerettük őt, mert értékes ember volt. Jó modorú, kedves, figyelmes, okos és barátságos is – válaszolta a nő.

- Értem. És a munkáját hogyan végezte?

- Jól, dinamikusan. Pár héttel ezelőtt kapott fizetésemelést.

- És a főnöke? Milyen kapcsolatban voltak?

- Hát… tudja a főnöke odáig volt érte. Nagyon kedvelte, többször is elhívta ebédelni.

- És Louise? Mit válaszolt? – Sherlock kezdett végre ismét az ügyön lenni, már nem unatkozott, ellenben, mikor a taxiban ült.

- Elutasította. Rengetegszer próbálkozott, hiába, hiszen férje és gyereke is volt.

- Szabad lenne a nevét?

- Steven Stewart.

- Köszönök mindent, most megyek is – felelte igyekezve Sherlock, s visszavette a sálját.

- Már megy is?

- Igen. Minden kérdésemre választ kaptam.

Azzal elhagyta az irodát és a könyvtárat is. Sherlock agya pattogott, izzott a rengeteg ötlettől.

- Nem úgy tűnik, hogy megerőszakolta volna, annak nyomai lennének… akkor miért volt a hajszála a… de ostoba vagyok! Hát persze! Ő ölte meg! – a gondolatai aztán eltűntek, és visszament a boncterembe.

Próbált keresni ütésnyomot, hátha… de nem voltak. Aztán úgy gondolkodott, mint egy gyilkos, és végig gondolta a főnök tetteit.

- Mi az, ami belül van, belülről öl meg, de sehol nem találom? Talán valami érzékeny hely lehet… Molly! Melyik az a testrésze, ami nagyon érzékeny?

- Sherlock… - Molly elmosolyodott, mert ő egészen másra gondolt.

- Kérem! Segítsen! Érzékenység, tudom, hogy van, de hol?

- Talán a… ó, a francba, megharaptam a nyelvem! – kiáltott fel a fiatal lány.

- Nyelv! Hát persze!

A detektív óvatosan kinyitotta Louise száját, hogy megnézze a nyelvét. Kesztyűvel a kezén az ujjbegyével hüvelyk – és mutatóujja közé fogta a nő nyelvét, hogy megemelje. Ekkor minden azelőtti kérdésére megkapta a választ. Egy kis duzzanat volt ott.

- Tűszúrás! Gondolhattam volna…

A különleges képességű, furcsán jó következtetőképes férfi agyában összerakódott a kép, és minden nyilvánvalóvá vált. Az apró megfigyelések erősítették a részleteket. Végre rájött! Ez a csodálatos érzés minden detektív életében óriási örömöt okoz, kielégülést, s pontot a mondat végére.