- Sherlock, kifejtené bővebben? – kérdezte Molly türelmetlenül.

- Á, persze. De előbb ezt meg kell vizsgálnom… - ekkor oldalra nyúlt, az asztal felé, hogy egy óraüvegre csepegtethesse Louise Stamford nyálát a nyelve alól.

Aztán a székhez ült, a mikroszkópjához - amihez már egy jó ideje nem nyúlt. Hosszas vizsgálás után végre megtalálta a nyálában lévő rejtett szert, ami nem más, mint az…

- Izokinolin-alkaloid!  A gyilkos furfangos volt, John! Központi idegrendszert bénító hatású szert adott be neki, ami nyugtatókban van! A nyelvébe szúrta, gyanútlan helyre – csapott az asztalra a detektív, aminek hatására az irodában lévő Molly felugrott a székéről ijedtében.

- Öhm… John? Nem John vagyok… - lepődött meg a fiatal lány.

- Hm? – kérdezett vissza Sherlock, miközben tenyereit összetette, és úgy próbált rájönni a rejtélyre.

- Amikor beszélt, Johnt szólította meg… - válaszolt Molly a kérdések soraira.

- Bocsánat, csak…

- Nem kell magyarázkodnia – azzal Molly kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót, mert élete szerelme ismét megsértette.

Sherlock abban a pillanatban nem értette ezt a Johnos témát, de aztán tovább agyalt az ügyön és azon is, hogy honnan fog találni valakit, akinek elmondhatja a megfejtést. A koponya, akit még a katonaorvosunk előtt használt, nem volt kéznél, ezért elment Louise hullájához, és a régi módszerre hagyatkozott: megpróbálta a halott nőt kifaggatni. De ő Sherlock Holmes, fura ember, furábbnál furább dolgokat tesz, mindenki megszokta már, vagyis nem mindenki. Sally Donovan sosem fogja őt elfogadni.

A Scotland Yardon Greg Lestrade felügyelő pár perce fejezte be beszámolóját Dr. John Watsonnak, a blogíró orvosnak. Aztán Donovan őrmester lépett be az irodába, felhúzott szemöldökkel nézve főnökére.

- Mit keresett itt?

- Watson? Ja, csak a lefejezős ügyben érdeklődött – mondta egyhangúan Lestrade.

- Á, és ha a Hangyás nem él, akkor minek? – faggatta tovább.

- Ugyan Sally, ne legyen már ilyen szörnyű ember. Fogja fel, hogy Dr. Watson nagyon nagyra tartotta Sherlock Holmesot, és mindig is nagyra fogja. Ő nem akármilyen ember volt, ezt maga is belátja – felelte a felügyelő. A kezében lévő tollat letette, megnyomta a tetején lévő kupakot, s azzal a pattintással lezárva az írószert.

- De ez kicsit sem gyanús önnek? – folytatta a makacskodását Sally.

- Nem! Kérem, menjen ki, irány dolgozni! –utasította az alkalmazottját Lestrade felügyelő, és az ajtóra nézett.

Majd Sally Donovan szó nélkül elhagyta a helységet, és még forrongott magában kicsit, aztán folytatta a munkáját.

Eközben Dr. Watson hazaért a Baker Street 221/B-be, és csendben leült a székre, a laptopjához, és elkezdte írni a kis életét, s próbálta fedezni magát és barátját azzal, hogy fájdalmasan írt Sherlockról, és a hiányról.

A boncteremben Sherlock aztán mindenre rájött, megvillant az agyában a cselekmény, a gondolatok, tettek hosszú sora, és aztán mindent otthagyva taxiba szállt, és hazafurikázott. Meglepetésére John várta otthon, aki a tv-t nézte. Vagyis csak a csatornák között váltogatott.

- Na, jutott valamire? – kérdezte Sherlock érdeklődve.

- Ezt én is kérdezhetném… mondja előbb maga – válaszolta az orvos.

- Louise-ért a főnöke odáig volt, és sokszor hívta el – kezdte egy levegővétellel a bámulatos nyomozó. – A férje teljesen kikészítette a folytonos megcsalásával, ezért az orvosa nyugtatót írt fel neki. Aztán görcsök léptek fel, felírt neki egy gyógynövényes nyugtatót. Aztán egy nap a főnöke, Steven Stewart ismét ebédelni hívta, de ő elkérezkedett, mert a fia állítólag rosszul lett, de ezt, mint már tudjuk, nem igaz. Stewart követte a nőt, aztán amikor meglátta, hogy nem az óvodába megy, azonnal gyanakodni kezdett. Louise aztán hazaért. A főnöke kiszállt a kocsijából, és bevonszolta Louiset oda.

- De nem azt mondta, hogy… - kérdezte John, miközben észrevette, valami nem stimmel, hiszen nem voltak nyomok a karján.

- Nem! Mert feltehetően fegyvert fogott a fejéhez. Tudta, hogy nyugtatót szed, de mivel azt csak az orvos írhatja fel, máshonnan kellet beszereznie. Louise nyelvében egy tűszúrás volt, a nyála tele volt izokinolid-alkaloiddal. Telenyugtatózta, hogy megerőszakolja. De azzal nem számolt, hogy a szervezete szívleállással reagál, és még mielőtt megronthatta volna a nőt, meghalt.

- És ezt honnan tudja? – kérdezte végül John.

- Amikor Stamfordék lakásában voltam, rengeteg nyomot találtam. Egy véres lepedőt többek között, amin a férje szeretője, Julia Batterfield vére volt. Louise meggyilkolta őt. A férje elmenekült, és azóta senki sem látta. A szobában még volt némi utaló jel Bennett Stamford és Steven Stewart rivalizálására. Vagyis a régi barátságukra. Sok kép volt a falon kettejükről, rajtuk árulkodó idézetekkel. Feltehetően Stamford kapta meg Louise kegyeit, de a főnöke ezt nem bírta sokáig, feltételezem, bosszúból szerette volna megerőszakolni Louise Stamfordot.

- Á, értem! – s azzal már John is ott járt, ahol Sherlock.

- Megijedt, mert nem akarta megölni a lányt. Órákig agyalt a kocsijában a hullával, hogy mit tegyen. Aztán akkor villant be a piszkos kis ötlet: bevonszolja a saját irodájába Louiset, hogy mindenki azt higgye, öngyilkosság történt. A rendőrség ezt feltételezi, tehát sikerült neki, vagyis most már ő a bűnös!

- Bámulatos! – fejezte ki teljes tiszteletét és alázatosságát barátjának.

- Ugyan, mindenki rájöhetett volna – mondta büszkén a detektív.

De John megvonta a szemöldökét, és aztán Sherlock Holmes beismerte:

- Jól van, igaza van. Bámulatos vagyok! – s egy vigyorral válaszolt Watson grimaszára.

Sherlock mindennél jobban érezte magát, és szerette volna ezt Lestradenak is elmondani, de nem teheti, mert halott…

- Akkor most maga jön. Mi újság azzal az üggyel? – s közben a konyhába ment, hogy elfogyassza ebédjét, egy fasírtot.

A beszámoló után átbeszélték a helyzetet, hogy hogyan léphetne vissza Sherlock a valódi életébe…