- De ha nem tűnt el, hol van? – kérdezte John Watson, a volt katonaorvos, aki hű segédje és jó barátja a mellette álló egyetlen tanácsadó nyomozónak.

- Halott – felelte halkan Greg Lestrade, de persze ő nem értette, miért hiszik azt, hogy eltűnt volna.

- Hol van? – szólalt meg végre az ifjabb Holmes, teljesen nyugodtan, nem úgy, mint a mellette lévő Dr. Watson, aki még mindig értetlenkedik, hogy hogyan és miért halt meg a férfi.

- A boncteremben, St. Bartholomew’s – azzal Lestrade felügyelő kilépett az íróasztal mögül, és végre megadta a kellő magyarázatot, amire John Watson várt.

Miközben visszavonult a fiókokhoz, hogy a kellő dokumentumokat megadja, és a legfontosabbakba beavassa őket, Lestrade elmagyarázta, tulajdonképpen mi történt.

- Peter Crost, 24 éves férfi – mutatta a képeket Sherlocknak és Johnnak -, informatikus volt egy ideig, de az Államokba költözött cirka fél évig, hogy fejlessze tudását. Aztán egy hónapja visszajött Angliába, és ma reggel a Temze partján a Tower of London előtt találtuk meg, halálra fagyva.

Csend lett. Egyelőre senkinek nem volt kérdése. Lestrade a nyomtatványokat lapozgatta, Sherlock csak a semmibe meredve agyalt, John pedig kérdően bámulta a felügyelőt, hátha választ ad neki, de ő el volt foglalva.

Miközben a képeket mutatta, a további fontos dolgokat is elmondta.

- Mr. Crost, újságíró öt éve házas, két gyermeke van, a négyéves Jake és a két éves Emily. Egyébként a húgával, Miss Crosttal régóta jó kapcsolatot ápolnak, sokszor adtak egymásnak kölcsön, meg egyéb dolgok. A karrierjében jól teljesített, úgy tudjuk, pár hete léptették elő. Egyszerűen semmi ok az öngyilkosságra. Még vizsgáljuk az ügyet.

Sherlocknak ezek az információk bőségesen elegek voltak, megfordult, biccentett egyet, és kisétált a felügyelő irodájából. John Watson intett egyet, illetve egy gyors köszönöm-öt mondott, és követte a detektívet, kinek már volt sejtése, mit tegyen.

***

Kiszálltak a taxiból, ami elhajtott. A szél még mindig fújt, de a napsugarak egy kis melegséggel csókolták London földjét. Mikor egy lépcsőn keresztül John Watson a Temze partján találta magát.

Az ifjabb Holmes körbetekintett, és keresett valamit, s lefelé szegezte fejét. Ujjait hátul összekulcsolva fürkészte a kavicsokat.

- Már nincs itt a holttest, Sherlock – emlékeztette őt.

- Bámulatos, John – vágott vissza.

A nap megcsillant a part összes vizes kövén, s mint egy arany út, úgy volt követhető a napsugár útja. A detektív hunyorogva kereste a test lenyomatát a földön, mivel a Westminster hidat tartó két léc között a nap átszökött, ezzel idegesítve őt.

Watson mögötte értetlenül ácsorgott, úgy tűnt neki, mintha az ott nem lévő testet tanulmányozná a nem mindennapi férfi, aki aztán megállt egy pillanatra, és leguggolt. Megtalálta.

- Talált valamit? – érdeklődött a háttérből Dr. Watson.

- De még mennyire – válaszolta Sherlock, majd mutató ujját a kavicsok közé nyomta.

- És én ne…

- De, jöjjön ide – szakította félbe a doktort, de ő mégis szerette volna felajánlani segítségét.

- Lát itt valamit, John?

- Mit kéne?

- Vért, emberi szövetet – felelte. – Itt feküdt a hulla, amikor rátaláltak – miközben ezt végigmondta, John értetlen arckifejezése láttán tovább folytatta. - Nem a parton halt meg, amikor a vízbe ugrott, két-három perc alatt jéggé fagyott, és amikor a víz kihordta a testét, már egy jó ideje halott volt. Bár a szél rásegített, de nézze a víz állását. Már régóta nem esett, és ez márciusban nem szokásos, John.

- Értem én –felelte, majd ő is a test lenyomatát vizsgálta.

Pár perccel később Watson megmeredt, összeráncolta szemöldökét, és a mellette gubbasztó férfit szólongatta.

- Öhm, Sherlock.

- Hm? – kérdezte, majd abba az irányba nézett, amerre Watson mutatott.

Egy gomb pihent pár kavics alatt, a doktor két ujjával kiemelte azt, és forgatgatva a márka is látszott rajta.

- Ebből nem jövünk rá semmire – állapította meg John. – Az sem biztos, hogy az övé volt.

- Viszont kideríthetjük – válaszolta, s közben felállt, a lábát megrázta, és a lépcsőn, amin lejöttek, fellépcsőzött a járdára, hogy taxit foghasson.

***

Reggel 10:08, St. Bartholomew’s Kórház

Peter Crost holttestét már bevitték a kórházba, a rendőrségnek a holttest semmit nem mond. Sherlock és John beléptek a kórház bejáratán, és a boncterem felé menet szó szerint összefutottak Molly Hooperrel. A két férfi a sarkon befordult volna, míg Molly rágcsáért indult.

- Á, Molly! – fogta meg a lány karját Sherlock.

- Üdv – virult Sherlock érintésétől. – Épp indultam egy kis…

- Maga velünk jön – s azzal lány két vállára téve a kezét fordította ellenkező irányba Miss Hoopert.

A teremben Sherlock kigombolta kabátját, és a sálat a nyakában meglazította, hogy gyengéden két ujjával széthúzta puha, kék anyagot. John is lehúzta dzsekije cipzárját, mert az egész kórházat fűtötték, beleértve ezt a termet is, kivéve a belsőt, ahol a halottaknak megfelelő hőmérsékletet biztosítják.

- Szóval, kit keresnek? – kérdezte a fiatal lány, miközben haját hátulról előre simította, és bájosan pillantott Sherlockra.

- Peter Crostot – felelte a detektív, és visszamosolygott.

- Hm… - nézett a papírra a kezében, s az említett nevet kereste. – Itt van.

Sherlock kissé türelmetlenül ismét visszamosolygott, és a halottakat tároló terem felé pillantott, amit Miss Hooper egyből megértett, és már indult is.

Egy kis idő múlva kigurította a férfi testét, és a fekete takarót lehúzta az arcáról.

- Ma reggel épphogy egy órája se hozták be. Öngyilkos lett – mondta, és hátrébb húzódott, hagyta nyomozni a detektívet.

Sherlock nem válaszolt, a férfi arcát fürkészte. Egyből megállapított nagyon sok mindent róla. A borotválkozási és fogmosási szokásairól, hogy gyenge a látása, ezért kontaklencsét hordott. Az arca elárulta, hogy életében sok fájdalma volt. Ennyit kezdetnek.

- A ruhát megnézhetnénk? – fordult Mollyhoz, ismét mosollyal.

- A ruháit? – ismételte a lány, majd mikor látta a férfi arcán, hogy komolyan beszél, elment, és hamarosan egy nagy zacskóval jelent meg, a halott férfi ruháival, ami halálakor is rajta volt.

Mivel eddig nem nyúlt egyáltalán a hullához – belebújt kesztyűjébe, meg amúgy sem akart más ruhájában csupasz kézzel turkálni. Undorodott tőle. Kibontotta a zacskót, és kivette a farmernadrágját. A sliccére pillantott, ahonnan hiányzott a gomb. Egy halvány mosoly jelezte, az ügy elindult, s aztán próbálta elrejteni azt.

- John, akarja látni? – kérdezte, és hangjában az izgalmat és kíváncsiságot lehetett hallani.

- Hm? Ö, persze – motyogta, mert éppen elgondolkodott valamin.

A doktor szemügyre vette a farmernadrágot, és látta, a gomb hiányzik.

- Hassal lefelé ért partot, vagyis így még több jel utal az öngyilkosságra. Senki nem veti le magát egy hídról háttal – s a szemrehányás után egy ’köszönöm’-öt mondott Mollynak, és Johnnal távoztak is.