Hogy ki is vagyok én? Egy jelentéktelen ember valakinek a szemében. Annak a valakinek, aki bárki lehet, de számomra ő a minden. Nincs olyan ember a világon, akinek a törődés és a szeretet (a viszonzott egyaránt) fontos lenne. Még Neki is szüksége van rá – azt hiszem. De nem számít. Ahogy én sem. Hiába próbálok ki átkozottul sok új sampont, új frizurát, és annyi apróságra áldozom azt a kevés pénzemet. A semmiért. Észrevenni észreveszi, de semmit nem mond rá. Olyan mintha direkt csinálná. Olyanról álmodom, ami sohasem fog valóra válni: hogy szeressen. - azzal letettem a tollat, és beletettem a kis könyvjelzőt a naplómba.

Befejeztem a mai lelkizést is. A kemény borítású kis füzetet, ami számomra a minden és a titkaim otthona volt, a biztos helyére tettem. Felemeltem a matracot a jobb kezemmel, míg a ballal az ágyrácsra helyeztem a naplómat. Óvatosan visszaengedtem a matracot, és ráültem, hogy beleilleszkedjen az ágy keretébe. Kibújtam a köntösömből, s azt szépen igényesen a szék támlájára tettem. A szekrényem felé tettem pár lépést, előhúztam az egyik trikómat, és gyorsan belebújtam. Fárasztó volt ez a nap, olyan, mint a többi, és már szerettem volna magam az ágyban tudni. Az más kérdés, hogy ki mellett.

Reggel magányosan ébredtem, nagy meglepetésemre. Olyan élethű volt az álmom. A London Eye-on Sherlockkal együtt vagyunk. Én a fém kapaszkodón fogózkodom, míg Sherlock hátulról átkarol. Együtt nézzük a naplementében fürdő bámulatos várost, és aztán felmegyünk hozzá. Együtt ügyeskedve csinálunk valami vacsorát, s egy roppant élvezetes éjszaka után egymás karjaiban alszunk el. Sokan mondták már, hogy álomvilágban élek. Nem tiltakozom. De Istenem, bárcsak az egyik valóra válna!

Nehezen ültem fel, az óriási pofontól, amit az élettől kaptam. Visszaestem a valóságba. Fájdalmas egy érzés. Mégis legyőztem magam, és arra eszméltem, hogy már a konyhában ülök, felöltözve. A hajam szénaboglya. Össze-vissza áll, azt sem tudom, mit kezdjek vele. Sok ötletet kaptam az internettől. Annyi frizurát találtam, de hogy fogok magamnak egy komplett fonattal teli kontyot csinálni? Kész katasztrófa.

Aztán miután túlestem a reggelinek nevezhető kávén és két szelet üres pirítós tósztkenyéren, beszaladtam a kis fürdőszobámba, megfésültem a hajam, és egy gyors lófarkat kreáltam. Összecsavartam egy konttyá, és beletűztem egy kis vászonvirágot.  

- Tökéletes - jegyeztem meg, és a tükörben egy magabiztos és meglehetősen csinos – ha szabad ilyet mondani -, lány nézett vissza rám.

Felkaptam a táskámat, és már kint is voltam a folyosón. Gondosan bezártam az ajtót, és szaladtam le a lépcsőn. Korán volt még. Reggel hét óra előtt senki nincs a panelban. Már megtanultam, hogyan kell közlekedni hajnalban a ház lépcsőjén. És miért nem megyek lifttel? Mert egyszer ragadtam be, este, mikor jöttem haza a munkából.  Este tíz óra után. Hajnali ötkor Mrs. Peddington hívta a karbantartókat. Azóta is hálás vagyok neki. Többé nem megyek lifttel. Legalább megvan az edzésem mára, és így a két szelet pirítóst már le is dolgozom. Kapkodtam a lábam, de annyira, hogy megbotlottam. Pont a bejárat előtt hasra estem. Nagyot csaptam a kezemmel, hogy a fejemet megóvjam. Na, tessék! Balszerencse, és még hét óra sincsen…

Felálltam - és mivel az a kórházzal egy utcában lakom-, percek alatt ott is voltam. Pár háztömböt kellet sétálnom. Csak a lábamat nézem, olyan furán lépek! Észre sem veszem, hogy belebotlok valakibe.

- Ó, elnézést! – fordítottam a fejem a rendőr felé.

- Semmi gond – felelte kedvesen.

- Mi történt itt? – közben a szememmel végigpásztáztam az utca további részét a rendőr mögött.

- Útlezárás, de arra menjen, ha kerülni szeretne - mutatott nekem jobbra.

- Köszönöm – azzal arra fordultam, amerre mutatott a férfi, és sietve elhagytam a helyet.

Nagy levegőt vettem, majd magamba mérgelődtem.

- Szuper! Második balszerencse. Hátul mehetek, és az egész kórházat bejárhatom, mivel az a rohadt boncterem ezen az oldalon van! Nem hiszem el!

Út közben vettem észre, mennyire fáj a bokám. Nem igazán érdekelt, azt hittem, csak félreléptem, azért fáj. Mikor a hátsó bejárathoz értem, megálltam egy pillanatra, és elmosolyodtam. A buszmegálló és a szemetes konténer, amibe Sherlock esett, és így rendezte meg a halálát. Tőlem kért segítséget! De ennek már több éve. Azóta körülötte minden helyrejött, úgy él, mint azelőtt: rejtélyesen és pofátlanul szexin.

Az agyamban végigpörgettem az évekkel ezelőtti eseményeket, és az álmodozások után eszméltem rá, elkések! A lifttel mentem, annak ellenére, hogy fóbiám van tőle. Nem akartam a lábamat megerőltetni, egyre jobban fájt.

Besiettem az öltözőbe, hogy a köpenyembe bújjak, és a táskámat eltegyem. Mikor becsuktam az ajtót, összefutottam a főnökömmel, Dr. Previssel.

- Jó reggelt doktor…

- Elkésett Miss Hooper! – mordult rám, közbe felbe szakítva.

- Igen, mert útlezárás volt az utcában, és…

- Miféle útlezárás? A Baker Street tiszta! – intette az ablak felé, és kinéztem

Óriási meglepetésemre az utca nem volt lezárva.

- Eltűntek!

- Ugyan ne keresse a kifogásokat, irány az iroda! – utasította férfi haragosan, majd elment.

Harmadik balszerencse.  7:03. Úgy érzem, nem lesz valami túl fényes ez a nap. Még 8-ig biztosan meghalok. Azzal kissé dühösen, de csalódottan léptem be az irodába. Aláírtam a papírokat, és felvettem a jegyzéket a beérkező halottakról.  A boncterem felé baktattam. Mikor beléptem, váratlan meglepetésben részesültem.

- Miss Hooper! – üdvözölt John Watson, a volt katonaorvos. Majd a mellette álló férfi is megszólalt, miközben megigazította

- Jó reggelt Molly!

Nagyszerű. Mind a ketten tudják már, hogy elkéstem. Mondom én, egy busz el fog ütni még reggel nyolc előtt. Vagy egy zongora esik rám, esetleg egy galamb a fejemen hagyja kis ajándékát.

- Üdv! – köszöntem mosolygósan, de csak John szemébe néztem. Próbáltam kerülni a kontaktust Sherlockkal, mert a végén még meglátja a tág pupilláimat.

- Mi újság? – kérdezte Sherlock barátságosan, és egy iszonyat szexi mosolyt jelenített meg az arcán.

- Hát elestem a lépcsőházban, aztán lezárták a Baker Streetet, és végül mégsem, aztán összefutottam a főnökömmel és…

- Ja, nem, hanem a fojtogató gyilkossal, Henry Johnsonnal? Vagyis az áldozataival?

- Á, hogy vele… - elszomorodtam. Totál szerencsétlenség. Annyira ciki volt, hogy arra számítottam, majd ő felém fog érdeklődni. Hülye. –az áldozatok karjain és lábain ütésnyomok voltak, a laboreredmények szerint semmi drogot nem vettek be.

- Köszönjük Molly – mondta, majd Johnra nézett. – Kíváncsi lennék, mit mond majd Lestrade – mosolygott.

- Miért mosolyog? – tette fel a kérdését John, s a válasz engem is érdekelt volna.

- Egy ötvenesben fogadtam Greggel, hogy nem drogozta be őket.

- Mióta tegezi? – kérdezte Watson, és válaszban reménykedett, de persze hiába.

Aztán sarkon fordultak, elköszöntek, és már mentek is el. Olyan megalázó volt, mikor arra számítottam, felőlem kérdez, és John pedig elmosolyodott, hiszen ő tudta, biztosan nem a szürke is unalmas Molly érdekli a barátját.

A nap nagyon hosszú volt, de inkább a délután. Unalmas papírok, laborozás vártak rám. Este hatkor úgy döntöttem, bekapok valamit, már korgott a gyomrom. Épp indultam volna, amikor az ajtó kinyílt, és bejött egy váratlan férfi. Vagyis A férfi. A nagybetűs. Legalábbis számomra. Most viszont John nélkül érkezett, ami arra utalt, nem nyomozni jött. Nem is laborozni. Talán miattam?

- Már kivitték az áldozatokat, és már nem tud hozzájuk férni, sajnálom Sherlock – mondtam elnyűtten.

- De én nem miattuk jöttem – s ekkor a szívem elkezdett nagyon erősen kalapálni, talán ki is ugrik, ha a bordám nem akadályozza meg.

- Akkor? – kérdeztem, s már epekedve vártam a választ.

- Ön miatt – ismét elővette a szexi mosolyát, és kellemes, meleg hangját, amitől minden nő szíve megenyhül. A csábító, mély hang.

- Miattam? –ismételtem hitetlenkedve, és ha nem támaszkodom meg az asztal lapján, biztosan összeesem.

- Arra lennék kíváncsi, hogy nem jönne esetleg el velem vacsorázni? – ő már tudta a választ, mégis kíváncsi volt.

- Persze, ha a főnököm elenged – vettem nagy levegőt, mert féltem, hogy a reggel miatt nem enged el hamarabb.

- Ne aggódjon miatta, már elkértem Önt.

- Nagyszerű! – képes lettem volna kibújni a bőrömből, de aztán sietve hadarni kezdtem. – Haza kellene még ugranom. Átöltözni.

- Rendben. Addig megvárom a ház előtt.

Elszaladtam az öltözőbe, lekaptam a köpenyemet, és felkaptam a táskámat. Rohantam a lifthez, megnyomtam a gombot, és vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán beléptem, Sherlockkal. Nem néztem a szemébe. Kész lettem volna felrobbanni, táncot járni. De aztán vettem észre, hogy megint fáj a bokám.

- Au! – nyúltam a lábszáram felé.

- Mi a baj? – kérdezte finoman Sherlock.

- A bokám. Meghúztam – feleltem fájdalmasan.

- Majd John is megnézi, és ha szükség van rá, be is fáslizza.

- Á, nem fontos – mondtam, majd a fájdalom elillant annak a gondolatnak köszönhetően, hogy Sherlockkal megyek vacsorázni. A szerelem erősebb a fájdalomnál, azt hiszem. De nálam erősebb.

Kiszálltunk a liftből, és a séta a házig egy percnek se tűnt Vele. Mellette sétáltam, belékarolva. Azt mondta, így kevésbé fáj. Bár nehéz volt egy kicsit, hiszen 20 centivel magasabb nálam. Az út közben néha oldalra tekintett, rám. A gyönyörű fagyos szemei ezúttal melegséget és kedvességet sugároztak.

***

Izgatottan léptem be a lakásba, előkotortam egy csinos ruhát. Mivel a nyár tombolt, nem szerettem volna egy hosszú kosztümbe bújni, ezért egy rövidebb mellett döntöttem. A sötétlila ruhához egy halványlila sminket dobtam fel és egy fényes szájfényt. A hajamat kibontottam, és egy fésűvel nekiestem. Nem szerettem volna megváratni Sherlockot, ezért simán, kiengedve hagytam a hajam, oldalt választottam el, és gyorsan befontam egy tincset. Oldalara tűztem, s közben a fekete magas sarkúmban álltam már. A parfümömből még gyorsan fújtam egy keveset magamra, felkaptam a táskámat is, és rohantam is le. Vagyis próbáltam sietni, mert szörnyen fájt a bokám. Attól félek, hogy eltört, vagy nagyon megzúzódott, amikor reggel elestem.

Ez volt életem eddigi leggyorsabb kicsípése. Tíz perc se volt szerencsére. Mikor kiléptem a vasajtón, végignézett Sherlock. Tetőtől talpig. A szemembe nézett, és azt mondta:

- Gyors volt, Molly. Nagyon csinos.

- Köszönöm Sherlock. De ha már randizni visz, tegezzük egymást –vetettem fel az ötletet.

- Jó ötlet. Akkor menjünk - s a karját nyújtotta felém, én pedig beléakasztottam az enyémet. Úgy éreztem ez a szerencse kárpótol a mai napért.

Leintett egy taxit, és beszálltuk. Elmondta a címet, s elhagytuk a Baker Streetet. Nagyon izgultam, hogy fog lesülni ez az este, de én nem tudtam, ő a rejtélyes fejében miket tervez.

következő rész>>