- Jézusom Juan! - kapta kezeit a szája elé Bridgit, és könnyekbe lábadtak szemei. Egy pillanatra mind a ketten Alicera néztek, aki tátott szájjal és csalódottan figyelte az eseményeket.

Egy pár perc alatt lepergett előtte az élete, az is, ahogy Buenos Airesben majdnem meghalt, hogy az anyja előtt pár méterrel térdelő férfi már többször is megmentette az életét. De édesapjára is gondolt, és az özvegy édesanyjára. Lesütötte szemeit szégyenében, hogy Dr. Ristonak ezzekkel a kamasz kiborulásaival köszönte meg munkáját, és azt, hogy visszahozta a halálból.

Lehajtotta fejét, ezzel Bridgit ki is mondta az igent. Juan kivette a dobozból a jeggyűrűt, és kedvese ujjára húzta azt, majd mosolyogva felállt, hogy karjaiba zárja szerelmét, Bridgitet, aki ezután lassan kibújt - immáron - vőlegénye öleléséből, és a tizenötéves lányához lépett, hogy szorosan átölelje. Most mindennél büszkébb és hálásabb volt.

- Jaj, drága kicsi Alicém! Köszönöm kincsem!

- Ugyan anya! - mosolygott vissza édesanyjára.

Alice gratulált nekik, majd lelültek a nappaliba, és Risto kibontott egy üveg pezsgőt, azt, amit hozott. Alicénak még mindig kínos volt a férfi szemébe néznie, de ezt Risto tökéletesen megértette, így igyekezte elkerülni a kínos helyzetet, és másfelé terelte a témát.

A fiatal Vean rájött, hogy butaság volt ezt az egész ellenségeskedést csinálnia, s bármennyire is szerette édesapját, próbált megbékélni a gondolattal, hogy Juan a nevelőapja lesz...