Még fél óra sem telt el, de Sherlock már a Roosevelt St. 105/A lakás ajtaja előtt állt. Mutató ujjával rövid ideig tartotta nyomva a csengőt, s pillanatokon belül megjelent az ajtóban egy tüneményes nő bézs pulóverben és papucsban.  Sherlock fájdalmat és a sírás miatt kipirosodást látott a nő szemeiben. Meglazította sálját, ami szorosan ölelte körbe kecses nyakát.

- Jó napot. Sherlock Holmes vagyok Peter Crost halála miatt jöttem nyomozni. Ön biztosan a felesége, Gina Crost – nyújtotta a kezét, mire a nő kezet fogott vele.

- Én vagyok. Jöjjön be –biccentett a lakás belseje felé.

Miközben bementek Sherlock alaposan körbenézett, hogy mindent megtudjon a család életének körülményeiről. Sherlock szerint a lakás elmeséli az adott család életét. Mindenkinek olyan a háza, amilyen a tulajdonosa. A bútorok színei szép összhangot képeztek. A nappali és a konyha egy légtérben volt, a csempe, a fa és az összes bútor krémszínű és barna volt. Sok fényt kapott a tér, amiből Sherlock rengeteget következtetett. A többi szobába nem mentek be, leültek az étkezőben, majd amikor beállt a csend, Sherlock finoman megjegyezte:

- Szép ház.

- Az egész Pete barátjának köszönhető. Építészmérnök. Imádjuk ezt a helyet – felelte a nő, majd újra csend lett pár pillanatig.

- Meséljen a férjéről. Milyen volt? És van esetleg tippje, hogy miért lett öngyilkos?

- Pete mindig kedves velem és a gyerekekkel is – kezdte. – Semmi feltűnőt nem észleltem mostanában. Figyelmes volt az utóbbi hetekben, sokat beszélgettünk. Pont ezért nincs semmi ötletem, miért tette…

- Tudja, én nem gondolom, hogy öngyilkos lett, vagyis nem önszántából ugrott le arról a hídról.

- Tessék? – figyelt fel a nő, szemeiben mérhetetlen kíváncsiság csillant fel, meg egy pillanatnyi öröm, hogy nem önszántából halt meg, de aztán újra komor lett, és megijedt. – Akkor, maga szerint ki ölte meg?

- Nem tudom. De gondoljon bele. A rendőrségnek nem gyanús, ha minden rendben van körülötte mégis öngyilkos lesz, de nekem igen. Azt már tudom, hogy hassal érkezett a vízbe, így két lehetőség van: vagy magától ugrott le, vagy valaki belökte, ami még valószínűbb.

- Ötletem sincs, hogy ki lehetett.

- Biztos, hogy nem volt valami rosszakarója mostanság? – reménykedett titokban Sherlock.

- Nem tudok róla.

- Azért köszönöm. Hívjon, ha tud valamit – nyújtott át a nőnek egy papírkártyát, amin az e-mail címe is rajta volt.

- Rendben. Én köszönöm.

Azzal Sherlock elköszönt, és már kinn is volt az utcán. Újra taxiban ült, tanácstalanul és semmire se jutott. Nem talált semmi féle bizonyítékot arra, hogy megölték volna, hiszen eddig ezt egyedül csak ő hitte.

***

Unottan lépcsőzött fel a lakásba, aztán amikor kinyitotta a lakás ajtaját, Johnt a nappaliban, laptopja előtt ücsörögve találta.

- Talált valamit? – kérdezte Sherlock, miközben felakasztotta kabátját az ajtó hátuljára.

- Semmi érdekeset – felelte egyhangúan és tovább pötyögött.

- Már meg sem kérdezi, hogy én találtam-e valamit?

- Miért kellene? Gondolom, magától mondaná, ha lenne valami, amúgy se lenne itthon még délután ötkor.

- Igaz… - sóhajtotta, és leült a kanapéjába. Lábait keresztbe fonta, két tenyerét összeillesztette, és így próbált egyről a kettőre jutni.

Eközben John azon törte a fejét, hogy ki lehetett az, aki fenyegetést küldött Lestradenak. Laboreredmény még nincs, holnap reggel visszamegy a St. Barts-ba, hogy megtudja az eredményt. Nem akarta elmondani Sherlocknak, hogy min nyomoz. Tudta, hogy ő már rég tudná a megoldást, de mivel Lestrade jó barátja, becsületben tartotta kérését, azaz nem szól Sherlocknak a dologról.

Sherlock hiába jutott be a kis szentélyébe, nem jutott sokra. Megpróbálta minden szögből alaposan szemügyre venni a dolgokat, de valahogy sehogy se sikerült neki.

- Hm, John – szólította meg a férfit, aki hátrafordult a székben. – Maga szerint lehetséges az, hogy Peter Crostot megölték?

- Hát… maga így látja? Reggel még erősen állította, hogy hassal ért partot, öngyilkos lett – csodálkozott az orvos.

- Igen. De az még reggel volt – háborodott fel Sherlock, majd csendesen folytatta. – De az is lehetséges, hogy belökték a vízbe. Ma Crost feleségénél és húgánál is voltam, mindkettejük váltig állította, hogy nem lehetett öngyilkos. Pozitívabbnál pozitívabb dolgok történtek a férfival mostanság. Semmi ok nincs arra, hogy öngyilkos legyen.

- És az üzenet, amit hagyott? –tette fel a megfelelő kérdést John, hiszen Sherlock mélyen elgondolkodott.

- Már várta a gyilkost – felelte néhány másodperc csend után.

- Gondolja?

- Igen. Még este tudhatta meg, hogy a gyilkos… üzenhetett neki! Hajnalban megírta a búcsúlevelet, kiment a Westminsterhez, ahova a gyilkosa hívta.

- És? – kérdezte John, mivel itt megállt a nyomozó mondandójával.

- Tegyük fel, hogy valami jó barátról van szó. De ez meg a búcsúlevéllel nem stimmel, ah – kiáltotta, ledöntötte a fejét, és megborzolta a haját. – Nem hiszem el. Semmi sem függ össze semmivel. Vagyis… várjunk csak – mélyült el magában. – Oké. Akkor mi van, ha jól ismerte a gyilkost? Ha tudta, hogy meg fogja ölni, amikor találkoznak a hídnál? Vagy mondjuk odahívta reggel a hídhoz, de ő már sejtette, hogy nem jön többet vissza? Igen! Ez a legvalószínűbb.

- Hívást kap hajnalban. Üzenetet ír a családjának, mert sejti, hogy meg fogja ölni, mert mondjuk megfenyegette. Elmegy a hídhoz, de az ember sehol sincs. Mire észbe kap, hogy hol lehet, már lelökte - összegezte John, miközben Sherlock nagy hévvel bólogatott.

- Igen! Már csak az a kérdés, hogy ki ez az ember.

- Próbálta már a munkahelyén?

- Zseniális formába van John – mondta nagy mosollyal, és már fel is pattant a helyéről. – Jön?

- Ki nem hagynám – mosolygott az orvos, majd ő is leakasztotta a kabátját.

Így együtt elindultak a legközelebbi taxival a Scotland Yardra, hogy megtudják, pontosan hol is dolgozott ez a férfi.