- Mikor ez ember pánikba esik, nem igazán tud mit mondani. A portásunk is pánikba esett. Biztos vagyok benne, hogy többször próbáltak már ide betörni. A számok, amiket mondott egyáltalán nem voltak véletlenszerűek.

- Hanem?

- Pont a reciprokja. Figyeljen, John. Harmadik emelet jobb oldali folyosó, 420.

A doktor felvont szemöldökkel figyelte, de nem igazán értette, most mire akar kilyukadni.

- Most ugrott be egy kép. A lépcső melletti falra volt kifüggesztve egy tábla. Harmadik emelet, előadók. Második és első emelet pedig a további termeké és közhelyeké volt.

- Akkor?

- Akkor mi marad? Ha a harmadik emelet reciprokját vesszük, egyharmad földszintet kapunk eredményként – Sherlock még mindig a tökéletes sötétséget látta John tekintetében, ezért sóhajtott és folytatta. – Alagsor. Egy ekkora egyetemnek, mint ennek, kell lennie egy olyan résznek, ahol azok a bizonyos „titkos irodák” vannak.

- És a reciprok? – kérdezte John, közben beletúrva szőkés katonastílusú hajába.

- A hármast semmiképpen sem tudta nem kimondani, akármennyire koncentrált – mivel látta, hogy Johnnak még így sem világos, előhúzott egy papírt és egy tollat kabátja belső zsebéből, és felírta:

1/3

Nézze. Nem csak az emeletet adta meg nekünk, hanem az iroda számát, és még csak észre se vette.  Azt mondta, jobb oldali folyosó. Nagyon koncentrált a Jobb oldalra, ami a „B” betűt képviseli. Itt ugyancsak működik a „reciprokelmélet”, tehát nem „B”, hanem „A”. A 420-as számot direkt mondta, hiszen tudta, hogy nincs ilyen számú ajtó.

- És az egy per három?

- Felírom másképp – a papíron ezúttal ez a három karakter másképp látszódott, teljesen új értelmet nyerve:

113

- Alagsor, a 113-as ajtó a folyosó bal oldali falán.

Ekkor nyilvánvalóvá vált minden. Egyszerre az összes szó egybevágott, a számok és betűk stimmeltek. Mire ez végigszaladt az orvos agyán, arra eszmélt, hogy Sherlock megrántja a karját.

- Jöjjön, John, tudom, hova kell mennünk.

Elindultak lefele. John kíváncsian követte a sötét mélységbe barátját, aki elszántan lépkedett fokról fokra. Mire leértek az alsó szintre, teljesen kifulladtak, a csöndben különösen hangossá vált zihálásuk, ahogy kapkodják a levegőt. Meglátták a portáról beiramló fényt, és csendben elfordultak a másik irányba.

- És most? – kérdezte Watson kétségbeesetten. – Hol juthatunk le az alagsorba?

- Még nem tudom. John, maga hova építene egy titkos lejárót? – indult el lassan egy másik folyosón a mellette bandukoló Johnnal.

- Hm… valami eldugott helyre az egyetem olyan sarkába, ahova nem juthat le mindenki.

Sherlock nem mondott semmit, csak pár perc után reagált az előbb hallottakra.

- Na, jó, de pontosabban?

- A térképre biztos nincs kiírva – tanakodott hangosan, és csak aztán hallotta meg a saját mondatát, majd akkor tűnődött el, mekkora ez még neki is nyilvánvaló volt.

- Ez egy régi épület. Nemrég lett teljesen felújítva több millió fontból. Ez az alagsor már akkor is létezett, vagyis ezt nem építették át, esetleg felújították belülről. Nem hiszem, hogy ez egy apró iroda lenne, inkább egy nagyon hosszú folyosó jó néhány kis irodával tele gépekkel és mindenféle műszerrel felszerelve. És ezek a gépek éjjel-nappal működnek – ekkor felcsillant a szeme a sötétben. John észre se vette volna, ha a férfi nem áll meg egy helyben, földbegyökerezett lábakkal.

Megfordult, és odament Sherlockhoz.

- Tehát?

- A gépek hangosan búgnak, ezért építettek alagsort, na meg hogy távol tartsák a sok kíváncsiskodót. A föld elnyeli a hangokat. Legalábbis legtöbbször. Gondoljon bele, John. Az ezerkilencszázas évek második felében miből építene alagutat a föld alatt?

- Téglából?

- Igen! A tégla elnyeli a hőt és a hangok egy részét is, legalábbis jobban, mint bármilyen más anyag. Betonból és fémből sem készülhetett az alagút, akkor még nem modernizálódhattak ennyire. A fa túl ómódi lenne, ezért a legideálisabb a tégla. A tégla égetett agyag tulajdonképpen, de nézze csak meg! Az iskola is téglából épült, csak jóval később, mint ez az alagsor. Egyébként is túl bonyolult lenne modern anyagokból átépíteni ezt az alagutat. Nem éppen pénzfüggő, inkább azzal van a gond, hogy túl nagy területen húzódik az épület alatt. A lejárót sem változtathatták meg. Bizonyára egy titkos, húszadik századi alagúthoz valami húszadik századi titkos lejáró tartozik.

- És mit gondol, mi elég húszadik századi?

- Nagy divat lett a régebbi korokból felkapott titkos falak és ajtók építése. Néhány építész és mérnők feljegyzései alapján szerettek volna az ezerkilencszázas években hasonlóakat készíteni. Erre egy olyan hely a legalkalmasabb, ami csöndes, és egyáltalán nem gyanakodnak rá az emberek. Egy csöndes hely, amit nem látogatnak minden szünetben a diákok. Tudja, hogy hol van az iskola könyvtára? – fedte fel feltevéseit végre Sherlock, majd John odavezette őt az előbb látott eligazító plakáthoz, hogy eljuthassanak a könyvtárba.

***

Eközben a Scotland Yardon minden nyugodt volt, csak maga a felügyelő nem. Fel, s alá járkált a kis irodában, kezében a telefonját szorongatva. Gyomra összerándult, tudta, hogy itt vég. Odakint már sötét volt, ami egy cseppet sem nyugtatta meg. Újra feloldotta a képernyőzárat, és megnézte az időt. 19:08. Szalad az idő. Legszívesebben a feleségével és a két gyermekével lenne most, de tudja, hogy már nem következhet ez be. Rápöttyintett a kis borítékra, és elkezdett pötyögni egy rövid SMS-t.

Szeretlek titeket.

Mielőtt elküldte volna, még egyszer elolvasta a két rövid szót, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Összeráncolta hamvas szürke szemöldökeit, és csak a kislánya és kisfia vidám kacaját hallotta. Eszébe jutott gyönyörű felesége mosolya, ami mindig megvigasztalta akkor is, ha nagy volt a baj, de ez a mosoly most nem kíséri hosszú útjára. Csendben elmondott egy imát, és végül úgy döntött, elküldi az epilógusnak szánt két szót.

Üzenet kézbesítve

Jelent meg a képernyő alján, aztán minden gondolkodás nélkül kikapcsolta a mobilt. Lerakta az asztalra, és egy helyben megfagyott. Fegyverdördülést hallott az utcáról, és már tudatosult is benne, hogy még ma este meg fog halni.

***

- Sherlock, nézze, itt van a hatos, vagyis a könyvtár – hunyorgott a gyenge fényben a férfi, és a karikára mutogatott mutatóujja hegyével.

- Igen, pontosan a kilences számú szertár mellett – mutatott kettővel arrébb a hatos karikától. – A porta a négyes. Látja, ha itt befordulunk, két lépésre ott is lesz a könyvtár bejárata – húzta végig a képzelt útvonalon az ujját.

Azzal elindultak. Elhaladtak a lépcső előtt, és gyorsan az árnyékba húzódtak, ahol a portás még csak a mozgó sziluettjüket sem láthatta. Sherlocknak teljesen más járt a fejében, mint Johnnak, aki izgatottan várta, hogy feltárják az alagsort, és hogy az ügy végére érjenek. Egyetlen feltűnő dolog létezett jelenpillanatban, ami égette az agyát: hogy miért nincs itt még a rendőrség 12 perc után sem. Gyanús volt neki. Egy másodpercre néhány furcsa kép villant be neki: a portás már az alagsorban van, kizárván őket, a portás ölte meg Crostot, a portás egy rendőr…

Elnevette magát az utolsót végiggondolván, aztán mit sem törődve John kérdéseivel, hogy már megint mit talál viccesnek, megállt a könyvtár előtt, és fekete kesztyűjében megmarkolta a kilincset, és egy határozott mozdulattal lenyomta, s kinyílt az ajtó hatalmas meglepetésére. Mikor mind a ketten beléptek, hirtelen nagy világosság támadt, és olyasvalami történt, ami még Sherlock értelmetlen agyszüleményeit is túlszárnyalta.