Hűvös idő volt odakint. Őszi. A szürke, unalmas felhők eltakarták a gyenge napfényt, az igazi londoni éghajlat uralkodott. A Scotland Yardról kilépett két kabátos férfi. Az egyik hosszú, fekete kabátját összehúzta, és felemelte a karját, hogy leinthesse a közeledő taxit. Mikor mind a ketten beszálltak, az eső azon nyomban szemerkélni kezdett. Perceken belül megállt a fekete autó, amiből aztán kiszálltak, és onnantól rohantak a St. Bart’s bejáratáig.  Mikor végre fedett helyre értek újból, Sherlock nekitámaszkodott a fehér falnak, hogy kifújja magát.

- Kiadós zápor. Jön az ősz – jegyezte meg lihegve, és elsöpörte esőtől vizes tincseit.

- Bizony – felelte John, aki kiegyenesedve figyelte társát, illetve meghökkent, hiszen mindig azt hitte, Sherlock jó formában van azóta, mióta gyilkosokat kerget szó szerint. Ujjaival beletúrt ritkás hajába, és megborzolta egy kicsit, hogy az esőt kirázza hajszálai közül.

Lassacskán elindultak a lift felé. Fekete kesztyűjében nyomta meg a hívógombot, s felnézett a kijelzőre, ami pontosan jelezte, hogy éppen melyik emeletről jön le a liftkabin. Halk csengő után kinyílt előttük az alumínium ajtó, és beléptek a liftbe.

Kiszálltak a harmadik emeleten. Végigmentek a folyosón. John az ablakon bámult ki menetközben. Figyelte a szemben lévő házat. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki kinézett volna onnan. Ügyet sem vetve előrenézett, s mindenféle megemlítés helyett csendben maradt. Megálltak egy szürke lengőajtó előtt. Mind a ketten jól ismerték már ezt a helyet. Sherlock két kézzel meglökte a két oldalát és belépett, John pedig mögötte.

Az egyik üres asztalnál égett csak a fény, ahol én ültem csendben. Két könyökömet az asztallapnak támasztva tartottam meg a fejemet. Sherlock bizonyára egy pillanatra azt hihette, valami izgalmas könyvet olvasok, de ahogy egyre közelebb jöttek, észrevette, hogy alszom.

John megállt egyhelyben, míg társa halkan közelített az asztalhoz. A szék mögé lépett, amin ültem, s finoman simította meg a hátamat. Megrezzentem, aztán lassan felnyitottam a szemeimet. Mivel nem tudtam, éppen hol vagyok, egyenesen előre néztem, Johnt pillantva meg. Megszólalni sem tudtam, amikor Sherlock még egyszer megsimította a hátamat. Megfordultam, és ahogy megláttam őt, elmosolyodtam. Kibújtattam a kézfejét fekete bőrkesztyűből, és finoman körbefoglaltam két kezemmel Sherlockét. John nem értette ezt a gesztust, hogy éppen mi folyik itt, felnyögött egyet, de senki nem reagált rá. Sherlock lehajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra.  

Ebben a pillanatban John Watson már végképp nem értett semmit. Kiadós magyarázatra várt, de bizonyára hiába. Sherlock úgy gondolta, van elég okos ahhoz, hogy kitalálja, együtt vagyunk. Aztán mintha mi sem történt volna, felegyenesedett, és egy picit hátrább lépett.

- Miért jöttetek? - Janisse Lieberg érdekelne minket. Van bármi maradványa, vagy aktája a haláláról?

- Nézem – feleltem, és előszedtem egy papírt, ami böngészni kezdtem. John lassacskán ment közelebb, s mikor újra rápillantottam volna a doktorra, hirtelen ott termett az asztal előtt.

Mikor megláttam az említett nő nevét, oldalra pillantottam az azonosítója miatt. A mellette lévő rublikában a halál rövid jellemzése volt leírva kézzel. Miután elolvastam a gyors kéziratot, felnyögtem, hiszen szörnyen meglepődtem és elundorodtam.

- Felrobbantották? – néztem fel kérdően Sherlockhoz.

- Igen. Tegnap este – felelte.

- Nézem is a többit – egy jó néhány percbe telt, míg megtaláltam a nő aktáját. Aztán előszedtem egy újabb A4-es papírt, amire nagy betűmérettel volt legépelve a nő halál-azonosítószáma.

Előszedtem egy tollat, amivel egy x-et rajzoltam a lap bal felső sarkába, illetve hat számot írtam, a dátumot, jelezve, hogy ekkor hozom ki a raktárból.

- A ruhájából alig maradt valami, nagyon megégett – olvastam a jelentést. – Nem egy szép áldozat, hiszen az egész teste alaposan megégett, harmadfokú égési sérülést szenvedett el. Élve.

Teljesen elszörnyedtem. Megállapították, hogy a nő még élt akkor, amikor felrobbantották.

- És az a mély seb? Ha nem lőfegyver volt, akkor mi?

- Talán valami sav? – kérdeztem, aztán láttam a szemében azt a hirtelen hangulatváltozást. Eszébe jutott valami.

- Nem pont sav, de valami olyasmi. Látnom kell a hullát – hadarta.

- De Sherlock, nagyon szétégett, alig lehet felismerni a…

- Nem baj. Vigyél oda.

Mivel nyomoznak, nem mondhattam nemet, és kíváncsi voltam, hogy mire gondolhat. Elvezettem őket a másik szobába, és előgurítottam a nő testét. Kicipzáraztam, és még mielőtt lehúztam volna a fekete fedőt, megcsapott az a bizonyos „égett szag”. Mind a hárman szó nélkül meredtünk a mindenütt hólyagos és piros bőrű nőre, akinek a halántékával egyvonalban, a füle fölött egy 6 centi átmérőjű seb tátongott. Elszörnyedtünk.

- Igazam volt. Tudom mi ölte meg – jegyezte meg, és a fehér falra bámult, mert nem bírt sokáig s visszataszító holttestre nézni.

előző rész>>

következő rész>>