A hegyvonulatot kopár csúcsok alkotják, mindössze néhány százaléka erdő. A hegylánc nyugati lábánál az Atlanti-óceán sós vize nyaldossa a partot. A levegő ezen a helyen különösen friss és kijózanító. Néhol egy-két facsoport alakult a dús gyepen, s bevezetvén a hegycsúcsok felé, fenyvesek lehullajtott tűleveleitől ropogós a talaj. A korareggeli órákban gyönyörű látványt kelt a felkelő Nap. Az erdő szélén még látni lehet a hatalmas tűzvörösen izzó égitestet, s délben, ha felnézünk, és kilátunk a sűrű fakoronák között, meglátjuk a fényesen csillogó napot. A naplemente nyugalmat és békét áraszt el az egész hegyvonulaton, a kopár foltokat, a homokot a bíborvörös és narancsszínű fény aranylóvá varázsolja, pont úgy, mint az egészségtől kicsattanó fényes fűszálakat is. A szürkület, a sötétedés viszont elriasztja az embereket a varázslatos és mágikus helyről, az ezüstösen csillogó Hold búcsúra inti a látogatókat.

Rengeteg legenda és ijesztő mesék szólnak az éjféli erdőkről, na meg arról, hogy mi történik a leereszkedő ködfátyol alatt, a sötét és félelmetes fák között. A történetek általában arról szólnak, hogy a farkasok és medvék a késői turistákat megtámadják, hiszen a saját területüket háborgatták, néhány tetemet találtak az erdészek és vadászok, rosszabbik esetben a turisták, akik soha többé nem keresték fel azt a bizonyos helyet. De a sok bolondember kitalálta egyszer, hogy ezt nem az erdő állatai teszik, hanem kannibálok, őrült remeték, vagy ezüstös-fehéren fénylő kísértetek, ezzel elijesztve a látogatókat, az idegenforgalmat képezőeket. S ehhez hasonlóan a Pireneusok erdőiről is szólnak az efféle mendemondák, de kíváncsiskodók mindig vannak és lesznek is.

*

2002 tavasza.  Délután négy óra.

A fák hosszú árnyékokat vetnek. Csend uralkodik, a madarak halk csiripelését, a tücskök halk zenéjét és a kabócák sistergését lehet hallani csak. Tökéletes erdei kép. A nap már majdnem a horizont alá süllyedt, de még mindig világos az égbolt.

Lenéz egy pillanatra a földre, majd feltekint az égre. Hüvelykujjait beakasztja hátizsákja vállpántjaiba, úgy baktat tovább a kutató. Egy pillanatra megáll egy feketefenyő tövében, leguggol, és kabátja zsebéből elővesz egy kis dobozkát meg egy csipeszt. A doboz steril volt, lecsavarta a tetejét és a csipesz segítségével a dobozba juttatott egy kevés humuszt a tűlevelekkel. Egy-két kavicsot is belerakott, meg a fa törzséről lehullott vékony kéregdarabkát is.

Lassan besötétedik, de még mindig nem találtam egy bogarat, vagy gilisztát sem. Gondolta, és fölegyesedése közben visszacsavarta a fedőt a dobozkára, majd visszadugta a zsebébe. Mikor elindult mosolyogva hallgatta a tűlevelek által minden léptét. Imádta az erdőket, a természetet, a friss levegőt és a magányt; de talán túlságosan is…

Ahogy haladt a puha földön lépkedve, azon gondolkodott, hogy van-e még otthon szalonna, mert úgy megkívánta egy kis kenyércsücsökkel a nagy sétálásban, hogy legszívesebben visszafordult volna, de a munkája fontosabb volt most, mint holmi éhség. Az ég szép lassan elsötétedett, elkomorult. A napot már rég nem lehetett látni, a körötte lévő tündöklés egyik percről a másikra elfoszlott. A köd kezdett leszállni. A levegő felfrissült az enyhe, óceáni fuvallat betöréstől. Gyerünk Thomas, már nincs sok! Biztatta magát a férfi, és akármennyire tájékozott volt és elszánt, hogy már nincs sok, tévedett. Úgy vélte, már nincs egy mérföldre az óceán sziklás partjától, ahol a kis faháza is áll, eltévedett, és éppen az erdő közepén bandukol. Egyedül. Félhomályban. Egy farkas vonyítása hangzott fel messziről, ami egyáltalán nem rémítette meg a tudóst, csak miután még egyet hallott, közelebbről. Tenyere izzadni kezdett, homlokán is verejték csillogott. Halk lépteket hallott maga mögött, de biztos volt, hogy az nem a sajátja. Nem mert megállni, sem hátrafordulni. Miután meglátott egy vékony fatörzsön egy ismerős jelet a sötétben, csak akkor jött rá, hogy eltévedett. Szíve minden dobbanását a fülében hallotta. A halk léptek sűrűvé váltak mögötte, nagyokat nyelt, és egy picit gyorsított a tempóján. Nyaka kővé változott, egyenesen tartotta hátát és vele egyvonalban a nyakát. Még a szemét sem merte elfordítani. Néhány perccel később észrevette, a lépések felgyorsultak mögötte. Valami követ. Vagy valaki. Gondolta. Kis állatok nem adnak ekkora hangot, és azok nem mernék követni. Egy nagyobb állat, mint mondjuk egy farkas, már megtámadta volna. Jézusom! Fojtotta vissza a sikoltását, hogy összeszorította a száját. Bele se mert gondolni, hogy mi lesz vele, inkább próbálta kitisztítani a gondolatait, és azzal nyugtatta magát, hogy hamarosan otthon lesz, pedig szegény férfi tévedett.

*

A lépéseket szüntelenül hallotta, és érezte, hogy szinte megsül, annyira izzad. A hold egy pillanatra vakította el, az utolsóban. Kényszerülten megállt, s elkövette a végzetes hibát. Egyszerre érezte, hogy fejébe szúródik valami, majd egyre mélyebbre és mélyebbre megy. A fájdalom majdnem széthasította, amikor érezte, hogy a hosszú, erős és éles fegyver a torkában halad lefelé. Alsó ajkát úgy szorította a fogával, hogy kiserkent a vére, majd egy nyaki verőérből szaladt kifelé a vére. Köhintett egyet, míg az éles fegyver tovább mélyedt el testében, légcsövét két oldalt felsértette, a levegő útját elzárva jutott tovább. Kiabálni sem tudott, semmire sem gondolt, pusztán kínzó és éles fájdalmai voltak. Szájából kibuggyant a vér és végigfolyt az állán, és a nyakán le. Egy hirtelen erővel a fegyver átszúrta a gyomrát és a beleit is, térdét kavicsok nyomták. Orrából is folyt a vére, s még szuszogott hármat; szeme már forgott az üregében. A halálos fegyver visszafelé indult. Ahogy a véres kardot kihúzták belőle, szeme fennakadt és teste önkénytelenül előrebukott. Végtagjai szétterültek a puha levélágyon, s örökre elaludt.

A mögötte halk lépkedés hallatszott, s a kezében tartott hosszú, kemény, halálos és éles fegyver sima peremén megcsillant a hold gyászos fénye. A gyilkos pedig szép lassan eltűnt a fák árnyékában és a leereszkedett, sűrű ködben.

vissza a bevezetőhöz

tovább a második fejezethez