A borvörös padlószőnyegre tapadt mindkettejük tekintete, a furcsa négyzet alakú bevágásra, ami tulajdonképpen egy titkos, huszadik századi lejáró volt. Nagy valószínűséggel az idegen férfi halkan felnyitotta és lemászott a hatalmas kiterjedésű, rejtett alagsorba. Sherlock úgy érezte, végre a markában van, hiszen onnan már úgy sem szökhet ki.

     Míg ott gubbasztottak a földön, a nyomozó agya csak úgy kattogott a rengeteg ötlettől, hogy mi legyen. Végül tenyerét a szúrós szőnyegre nyomta és lassan kitapogatta, hogy hol lehet az a bizonyos bemélyedés, ahonnan fogást találva a lapon fel lehet nyitni az ajtót. Szépen végigtapogatta ujjbegyeivel a négyzetformát, mígnem egy ponton bal keze négy ujja belemélyedt egy aprócska téglalap alakú lyukba. Itt lehet felnyitni a lejárót! Gondolta izgatottan Sherlock.

- Na, talált valamit? – kíváncsiskodott a férfi háta mögül John.

- Azt hiszem. Ez egy lyuk. Innen talán fel lehet nyitni ezt a rejtett ajtót.

- Hogyan?

- Ezt próbálom most kideríteni.

Hátrafordult egy pillanatra, és egy aprócska mosollyal próbálta megnyugtatni az izgatott orvost, akinek hallatszottak halk, ám szapora lélegzetvételei.

- Ha a sejtéseim nem csalnak, pillanatokon belül lent leszünk.

- Csodás – mosolygott vissza a doktor.

Holmes visszafordult és lehajtott fejjel tovább nyomta az ujjait, amikor feltárult előtte egy „L” alakú mélyedés. Mivel a nyílás elég kicsi volt, csak egy kézfeje fért be éppen hogy, így becsúsztatta a legyalult, sima felületű fával kialakított mélyedésbe. A kis belső falon kitapintott egy kör alakú domborulatot, amit úgy nyomott meg, hogy határozottan felfelé emelte az egész négyzetet. Látta, ahogy a forma kiválik a szőnyegből és lassan felnyílik.

- John! – kiáltotta meglepetten, mire a férfi odakuporodott mellé. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, megragadta oldalt a négyzet alakú falapot és együttes erővel felnyitották teljesen. Az ajtó pedig finoman ráhajlott a szőnyegre. Bekukucskáltak az újonnan kialakult sötét lyukba, ahonnan egy létra vezetett lefelé. Nos. Azt hiszem, csak így tudjuk megtalálni a mi kis szökevényünket. A hosszú kabátos férfi nagy levegőt vett és beakasztotta a lábfejét a negyedik fokba. John tiszta tekintetével bíztatta Sherlockot, aki pillanatok alatt eltűnt a lejáróban. Egy csattanás jelezte, hogy leért.

- Na, mi van? Nem jön, John? Ne legyen gyáva! - A férfi arcát a könyvtárból lehulló fény világította csak meg, John pedig a gúnyos nevetés után megfordult, körülnézett utoljára odafönt és leindult a mélységbe.

***

Mikor mind a klausztrofóbiás John Watson is leugrott az utolsó fokról – ami mindössze fél méterre volt a talajtól - elindultak a sötét folyosón. Sherlock finoman benyúlt zakója belsejébe, ahonnan egy apró, lapos eszközt vett ki. Ahogy fogta a kezében megcsillant a fémből készült tárgy, aminek egy pöcök helyezkedett el az oldalán. Sherlock fölpattintotta hüvelykujjával, s hirtelen fény lett a bizonytalan alagútban. Mindenütt körbejárt a kékes színű fénycsóva. Az hosszú folyosó két falát lapos kövek borították. Nyilvánvaló. Egy százéves, talán több kilométer hosszú alagutat rengeteg pénzbe kerülne lebontani és fémből újraalkotni, na meg egy liftet beépíteni a könyvtár közepébe, nem a legremekebb építészeti ötlet. A szürke kövek le voltak csiszolva, hogy ne legyenek balesetveszélyesek és élesek, de a felületük matt és göröngyös, nem pedig fényes.

     A falak üresek voltak, sehol sem láttak egyetlen ablakot, vagy rejtett ajtónak titulált téglalap alakú bemélyedést sem. Sherlocknak már kezdett gyanúsnak válni, hogy nincs sehol sem egy elágazás. Arra számított, hogy ötméterenként – amekkora egy iroda rövidebbik fala – elágazások, folyosók lesznek, de e helyett egy meglehetősen vészjósló szűk folyosóban meneteltek.

Már egy jó öt perce csöndben sétáltak, amikor Sherlock megtorpant, és meredten nézett előre. Egy pillanatig nem értette azt, amit lát, csak aztán mert levegőt venni.

- Sherlock? – vetett kérdő pillantást lakótársára a férfi.

Ezután arra nézett, amerre Sherlock is, de az apró, lapos zseblámpából kiszóródó fénycsóva a sötétszürke, márványos hatású kőpadlót világította meg. Pillanatok teltek el a sötét csöndben. John a fénybe hulló, megvilágított porszemeket figyelte, ahogy néhány pillanatig látja őket, aztán eltűnnek a sötétségben. John Watson elbizonytalanodva figyelte mikor a mellette álló férfit, mikor a kis porszemeket.

- Sherlock? – ismételte kétségbeesetten, de a férfi nem válaszolt.

Finoman megbökte a vállát, mire Sherlock egy rázkódás után kijózanodott.

- Hm? – kérdezte úgy, mintha mi sem történt volna.

- Mit nézett annyira kitartóan? Észrevett valamit?

- Ja, csak elgondolkodtam.

Watson ajkait egy nyers kacaj hagyta el, aztán választ várva pásztázta a gyér fényben Sherlock arcát.

- És? Jutott valamire?

A hosszú kabátos férfi elindult John Watsonnal a nyomában, mosolyogva, mert végre eszébe jutott valami, pusztán egy kép, de végre van egy elfogadható magyarázta az elméjében.