Azon a hétfő estén valahogy minden megváltozott. Nem is hittem volna, hogy életemnek legszebb szakaszából is van – remélem, csak átmenetileg – kijárat. Annyira vidám voltam az elmúlt négy-öt napban, és most jött ez. Tudtam, hogy egyszer minden jónak eljön a vége, de istenem, ebből a millió évből, ami óta élek, csak négy rövidke nap volt, amit igazán élvezhettem, és amit már régóta várok.

     A Baker Street csöndes volt. A járda előtt néhány autó parkolt mindössze. Tőlem néhány méterre egy rendőrautó is parkolt, a felügyelőé. Ő a jobbomon állt, ugyanúgy fölfelé bámult, mint én, vagy Sherlock, akinek csöndes, szapora levegővételeit meghallottam. A levegő lehűlt, éreztem, hogy az arcom fázni kezd. A hirtelen jött, hideg fuvallat becsapott a szűk utcába, ez egy pillanatra kijózanított, és végre fölmértem a veszélyt, amibe belecsöppentem.

- Talán egy fél órája riasztottak bennünket – kezdte Lestrade a magyarázatot, amivel adós volt nekünk, nekem -, egy nő a szemben lévő ház egyik ablakából le akart ugrani, a kisfia tárcsázta a rendőrség számát.

Hallottam, hogy Sherlock megrendül, majd sóhajtott egyet fölkészülve a következőkre.

- Egyelőre még nem mondták el hogyan, de a nő végül nem ugrott le, még időben ideértünk, és egy pszichiáter beszélget jelenleg is vele, a kisfiúra pedig vigyáznak. Nem sokkal később megint riasztottak minket, azzal, hogy a Baker Streeten, a 222-es háztömbben két egymás melletti ablakra kiírtak egy provokáló szöveget. Nos, ezt látjuk mindnyájan, és ezért kellett szólnom Önnek, Miss Hooper.

Ahogy meghallottam a nevemet, végigborzongott a hátam. Az üzenet, amit a negyedik emelet két ablakában lehetett olvasni, pontosan az én lakásommal szemben helyezkedett el. Ezt az üzenetet pontosan nekem szánták. Folyton az a négy szó üvöltött a fülemben, amit ott, az ablakokban olvastam óriási betűkkel kiírva. Nem voltam annyira gyenge, hogy elsírjam magam, inkább ordítani tudtam volna a félelemről, ami végigjárta az egész testemet. A szívem egyre gyorsabban lüktetett, az adrenalin száguldott az ereimben.

Sherlock ismét sóhajtott egyet és átnézve rajtam Lestrade-hoz fordult.

- Most mi lesz? Nem lehet tudni, hogy ki írta?

- Nem. De az embereim hamarosan felmennek abba a lakásba, hogy nyomot keressenek. Egy picike kis DNS-t, vagy bármit.

- Kinek a lakásáról van szó?

A felügyelő lehunyta a szemeit és csendben szólalt meg.

- Egy kb. tizenhárom éve üres lakásról van szó. A nő, aki ott élt, már régóta halott, és semmilyen hozzátartozója nem volt. Annyit tudunk a családjáról, hogy egy tűzbalesetben mindnyájan meghaltak.

Jézusom!

Sherlock összekulcsolta háta mögött a kezeit, úgy járt fel s alá. Erősen koncentrált és próbálta megérteni a dolgok miértjét.

- Akármi is legyen, amellett, hogy Mollyra ilyen súlyos fenyegetést szórtak, szörnyű kegyeletsértésről lehet szó. Valaki csak azért tört be egy több mint tíz éve bezárt, poros lakásba, hogy Molly minél könnyebben észrevehesse, hogy pontosan neki szól a fenyegető üzenet.

Miközben ezt mondta, végig gyönyörű szemeit pásztáztam, amik most fagyos kékeszöldben csillogtak. Ezután újra elolvastam a negyedik emeleten a hatalmas, vastag és fekete betűkkel írt négy szót. Mikor újra megláttam a nevemet forró könnyek zúdultak a szemeimbe.

HALOTT VAGY MOLLY HOOPER

előző rész>>

következő rész>>