2013 áprilisa, London

A Baker Streetre emberek tömkelege nyomult be szombat reggel.  A friss kenyérért ölni tudott volna a népség.  A magasodó háztömbök ablakait muskátlik sokasága díszítette. Egy nő kihajolt az egyik ablakon és bájosan mosolygott a szemben lévő ház egyik ablakából a neki integető férfinak.  Valamilyen csoda folytán a Speedy’s-be ezen a reggelen éhes vendégek rengetege látogatott el reggelizni, ami egyáltalán nem volt szokás ezen a szombaton.  

     Az utcai morajlást a 221/B-ből tökéletesen lehetett hallani, főleg, hogy odabent kivételes csönd uralkodott. A reggeli puha fény a világos függönyön áthatolva tört be a kis nappaliba. A konyhából idegesen lépett ki egy kék köntösös férfi egy csésze fekete kávéval a kezében, és megállt az ablak előtt. Elhúzta a függönyt, hogy megnézze, mi ez a hangzavar az egyébként mindig csendes utcán. Az út szélén hegyén-hátán parkoltak az autók. A járdán kígyózó sor állt kenyérre és reggelire várva, a férfi az ablakban csak éppen azt nem értette, hogy mi olyan különleges ezen a szombaton.

     A kis hálószobából a hosszú folyosón végigsétált egy szőke, katonastílusú frizurájú férfi, aki lehuppant a kanapéra és megigazította kockás ingjét. Kék szemében megcsillant a kintről beiramló reggeli fény, tekintete a magas férfire tévedt, aki aztán egy hirtelen mozdulattal megrántotta a függönyt, hogy elhúzza, de egy váratlan reccsenés hallatszott, amit egy koppanás követett a padlón.

- Sherlock – sóhajtott a szőke hajú orvos és aztán két tenyerébe temette arcát.

- Most mi van? – Lehajolt, hogy megkeresse az eltört akasztót. Sikertelenül. Felegyenesedett fújt egyet és széles mosoly jelent meg az arcán. – Majd veszel másikat, John.

- Hogy én? De te törted el – panaszkodott a doktor -, ma délelőtt szépen lemész, és veszel másikat. Az utcában van egy kis bútorbolt, nézd meg ott. negyed óra oda-vissza.

- Akkor miért nem inkább te mész? – háborgott Sherlock -, én nyomozó vagyok, nem holmi… blogoló.

Ez végképp túltett mindenen John Watson fejében, fölpattant a kényelmes, bár öreg kanapéról és anélkül, hogy a nyomozóra nézett volna, a konyhába ment, és pakolászni kezdett.

- Mindig kávét csinálsz, amikor ideges vagy?

- Maradj csöndbe, mielőtt rád borítom az egészet – fenyegette a körülötte sétálgató, nevető férfit mutató ujjával.

- Én már ittam egy…

- Nem érdekel. Megiszod ezt is. Remélem, kapunk egy ügyet.

Néhány perccel később a kandalló mellett ültek a bőrfotelekben, kezükben egy-egy csésze kávéval. Sherlock Holmes megigazította homlokába omló sötét, göndör tincseit, megkeverte a kávéját, aztán beletette a két cukrot. Ez a két különböző jellemű férfi már évek óta együtt lakik, és már régóta oldanak meg együtt bűnügyeket. Sherlock nyomoz, John besegít és blogol. Ebben a tökéletes harmóniában élnek együtt. A legjobb barátok. Bár a doktort egy ideig zavarta, hogy az emberek együtt látják őket, aztán végül megszokta.  

***

Mikor mind a ketten végeztek a kávéjukkal, az íróasztalon pityegett és rezgett egy fekete telefon. Sherlock és John összenéztek, hiszen tudták, ez csakis egyvalamit jelenthet: új ügyfelet. Mindössze egy pillanat telt el, a délceg férfi felpattant a pamlagról és a rezgő mobiljáért nyúlt. Felegyenesedett, egy halvány mosolyt lejtett, vett egy nagy levegőt.

- Sherlock Holmes – szólt bele a kis készülékbe, szíve dobbanásai felgyorsultak, alig várta, hogy hallja az ügyfél hangját, és az esetet.

- Á, Mr. Holmes. – A vonal túlsó felén egy fiatal fiú elcsuklott hangja hallatszott, a Sherlock húszévesnek saccolta meg őt. – Itt Lance Walksford. Súlyos bejelentésem van.

Sherlock válaszként csendben várt, hagyta, hogy a fiú befejezze.

- A nagybátyám, Anthony Graves és Peter Geek, a barátja… egy hónapja eltűnt a Pireneusokban – a fiú hangja elcsuklott, nagyot sóhajtott, szipogott egyet, aztán folytatta -, néhány napja kerültek elő… a helyi rendőrség… bejelentette, hogy mind a ketten… halottak.

vissza az első fejezethez

tovább a harmadik fejezethez