A hosszú alagút nem úgy tűnt, hogy egyhamar véget fog érni, ám egyvalami mégis hajtotta Sherlockot: mindössze egy kép, egy arc jutott eszébe. Egy fiatal férfi finom vonásokban gazdag arca volt, Jason Patersoné, aki Sherlock egykori barátja volt, egy véletlen folyamán ismerkedtek meg. Paterson a Cambridge Computer Science University egyik hallgatója volt a sok közül még évekkel ezelőtt. Aznap este, egy nyári napon egy takaros kis pubba látogattak, két korsó sör mellett.

- Hallottál már a CCSU föld alatti alagútjának balhéjáról? A nulladik alagsorról? – Kérdezte akkor a férfi Sherlocktól, akinek ez a jelentéktelen párbeszéd befurakodott az agyába. Hallójárataiban a férfi mély baritonja dübörgött.

- Hogyne. De nem hiszed komolyan, hogy létezik valami ilyesmi az alatt a romos épület alatt? – Egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán amikor meglátta barátja szemében, hogy teljesen komolyan beszél, fújt egyet és elnevette magát. – Te komolyan hiszel ilyen baromságban?

- Ez nem holmi legenda Sherlock.

- Ugyan!

Ám Paterson még mindig határozottnak és töretlennek tűnt.

- Ma odalent voltam.

Miután látta Sherlock elkerekedett szemeit, kitört belőle a nevetés.

- Láttad volna az arcodat! Figyelj – váltotta a szót ismét komolyra -, odalent egy nyolc kilométer hosszú folyosó van. A felénél, a meridiánnál van egy elrejtett fal. A sötétben szinte lehetetlen észrevenni, ha nem tudsz róla.

Sherlock csendben hallgatta, már nem tartotta jó ötletnek, ha vitába száll vele.

- Úgy alakították ki még az ezerkilencszázas évek elején, hogy a katonák, a második világháború idején lejutottak az alagútba, hogy elbújhassanak a meridián pontnál az őket üldöző németek elől. A fal mögött több száz katona várta, hogy a németek elérjenek a hosszú alagút legvégére. A britek pedig fölmásztak a felszínre és visszamentek az alagút kezdetéhez. Elhelyeztek harmincnégy mérges gázzal teli palackot. Mire a túlnyomás eluralkodott a palackokban, és kilőttek a lezáró kupakok, a britek már rég távol voltak. Aznap majdnem ezer német katona fulladt meg az alagútban.

- Hm, érdekes. – Sóhajtotta Sherlock, aztán elmosolyodott, hogy az angolok milyen egyszerűen tőrbe csalták a német támadókat. – Szóval azt mondod, hogy lent voltál egy hetvenéves alagútban, ami egy útvesztő?

- Így is lehet mondani, igen.

Sherlock megvonta a vállát és belekortyolt a hideg sörbe.

- És? Mi ebben olyan érdekes?

- A meridián pont. Ott voltam mögötte. – Bár Sherlock sóhajtott egyet, látszólag nem érdekelte a dolog, Paterson kacsintott, majd folytatta. – Mintegy ötszáz négyzetméter van elszeparálva a nyolc kilométeres kőfolyosótól.

- Mi van ott? Rengeteg hulla maradványa?

- Tévedsz. Meg fogsz lepődni. – Paterson arcán még mindig egy halvány mosoly ült, aztán köhintett egyet. Belekortyolt ő is a nagy korsó világos sörébe, aztán vett egy nagy levegőt. – Egy olyasvalamit találtam odalent, hogy még én is meglepődtem. Sőt, igazából hatalmas szerencsém volt, hogy nem kaptak el…

- Ugyan már, ne húzd az időt, ki vele! – Türelmetlenkedett a találékony és kiváló megfigyelőképességű egyetemi hallgató.

- Egy hackerekből és egy elhaló terrorista sejt tagjaiból álló csoport székhelye van az egyetem alatt.

Amint ezt kimondta, egyből a vele szemben ülő barátja arcát pásztázta, érezte a férfi meglepettségét és tudta, hogy ezzel kellőképpen felkeltette az érdeklődését.

- Na, erre tényleg nem számítottam.

Mindössze egy percig volt teljes csönd közöttük, aztán mire Sherlock feldolgozta az előbb hallottakat, és mélyen a gondolataiba mélyedt.

- Még ma este látnom kell. Meg kell tudnom, mit csinálnak azok odalent – mondta váratlanul, és egy húzásra megitta a félliternyi hűsítő sört.

- Veszélyes lehet, Sherlock – ekkor a férfi szemében aggodalom csillant meg.

- Nem érdekel.

- Figyelj rám! Engem majdnem elfogtak ma délután, amikor lemerészkedtem Foxszal.

Hiába, Jason nem tudta meggyőzni Sherlockot, aki addigra elszánttá vált, és mindenáron ki akarta deríteni, hogy mire készülnek odalent. Tudta, hogy ez nem jelenthet jót. Egy terrorista sejt hackerekkel vegyítve halálos lehet. Sőt, az is.

     Sherlock pislogott egyet a sötétben, észrevette, hogy gondolatai teljesen elterelődtek, aztán elmosolyodott a régi emlékek felelevenítése miatt. Életében ez a második alkalom, hogy a CCSU alatti titkos alagútban menetel. Évekkel ezelőtt még Jason Patersonnal az oldalán. De akkor még nem a könyvtár felől jöttek be, hanem a második bejáraton, ami egyenesen az ötszáz négyzetméteres helyiségbe vezetett le. Nem is értette, hogy ez az igen jelentős dolog ezen az estén miért csak most jut eszébe. Az emlékek halványodnak. Gondolta.

- John – szólította meg a csöndben, érezte, hogy a doktor most felé fordítja a felét és hallgat -, nemsokára odaérünk.

- Hova? És honnan tudja?

- Én már voltam itt, John.

- Hogyan? – Kérdezte válaszra várva, aztán elcsendesült, hogy végighallgassa barátja emlékeit.

***

A Scotland Yard épülete halk volt. A billentyűzeten való halk pötyögés, a telefoncsörgések, a cipőkopogások, párbeszédek zaja hasított a csödbe, Lestrade felügyelő irodájába. Teste minden részében remegett, pedig tudta, hogy még menthető az élete. Az adrenalin elárasztotta a vérét, megmoccani sem bírt. Kihúzott testtartással állt, bal keze ujjai az íróasztal lapján pihentek.

A figyelmét egy pillanatra elterelte a kopogás az iroda ajtaján. Sally Donovan lépett be, s amikor meglátta a felügyelő félelmetes arckifejezését, a rémületet a szemében, egy ütemet kihagyott a szíve.

- Jézusom, mi a baj? – tette a férfi vállára a kezét.

- Sa-Sally – sóhajtott egyet, aztán lehunyt szemmel folytatta -, fusson, amerre lát, bujjon el és szóljon mindenkinek, hogy hamarosan valaki fegyverrel beront.

- Tessék? – a nő is félni kezdett, aztán ismét hallatszott egy fegyverdörrenés.

Sally Donovan tüdejében ragadt a levegő, szemei elkerekedtek, és már ugyanazt érezte, mint Greg Lestrade: a határtalan félelmet.