Amint a felvonó ajtajai lassan szétváltak, a belülről kiáramló sárga fénysáv egyre szélesebbé vált. Már-már ki lehetett venni, hogy mi várt rájuk odabent, de először Sally vette észre, aki azonnal a szája elé kapta a kezét, visszafogva a sikítását. A felügyelő csak akkor pillantotta meg, hogy mit igazgattak el gondosan a kis liftkabinban, amikor annak ajtajai már behúzódtak a kis résekbe.

     A halál illata töltötte be a központi előtér egészét. Mindenütt szétszórt, eltaposott és összegyűrt papírlapok hevertek a földön. A székek felborítva, az asztalok eltorlaszolva. Közöttük egy seregnyi titkár, adminisztrátor és rendőr halálra sápadt arccal rogytak össze. A félelem megbénította őket, immáron tudták már, hogy nincs, aki megvédje őket. Ezen felül a Scotland Yard már csak Mycroft Holmestól kérhetne segítséget, aki éppenséggel egy dublini konferencián vett részt. A rendőrség csődbe kényszeredetten, hadilábon állva várta a végső karddöfést.

     A falakat szürke cipőnyomok, karcolások fedték be, a bepánikolt emberek miatt. Az egyetlen liftkabin tárva-nyitva állt. Meg sem mozdult. A sárga fény, ami megvilágította a kicsiny helyiséget, magában is meglehetősen ijesztő, bizarr érzést keltett, de most, hogy a korlátnak egy halott test volt rögzítve, még annál is szörnyűbb hatásúvá vált. A padló csupa vér volt. A férfi lába volt a forrás, onnan folyt ki az éltető folyadék. Mielőtt a kegyetlenül megkínzott embert üzenetnek szánták volna, a vádliján keresztül fém rudakat vezettek, amiket aztán az egész testén végigvezettek. A nyaknál újra előtűnt a henger. A fejet hozzákötözték. A rúd egészen a lift tetejéig ért. A vége egy kampó volt, amit a kabin szerkezetéhez erősítettek, így megállítva a nehéz, élettelen testet. Ez a testhelyzet a megfélemlítés teteje volt. Mintha valaki nagyon utálná ezt az embert, így még a halálán túl is megszégyenítve. Sally bele se mert képzelni, hogy ezt az embert, akit ő mellesleg személyesen is ismert, még életében kínozták halálra, még éltében vezették bele a „fémgerincet”. Elszörnyedt, már nem bírta tovább nézni a férfit, lehajtotta a fejét, és nem bírta felfogni a tényeket.

     Ám az őrmester kapcsolt; ez egy fenyegetés. Az időérzéke igenis jól működött, kiváló következtetőképessége is volt. A lift nagyjából fél perce érkezett meg. Valaki, aki ilyen brutális, nem várhat tovább, mint négy-öt percig, elmebeteg lévén hamarosan vagy újabb holttestet küld megszégyenítve, vagy saját maga mutatja meg az arcát.

    Greg Lestrade életében eddig ez a pillanat érdemelte ki a legbrutálisabb és legéletveszélyesebb helyzet „címet”. Fogalma sem volt, hogy a mellette álló, pityergő nő mire gondolhat, hogy van-e egyáltalán ötlete a folytatást illetően. Neki volt. Tudta, hogy csak egyféleképpen élhetik ezt túl. A gyilkos perceken belül lehívhatja a liftet, hogy lemészárolhasson idefönt mindenkit. Ám őt mégis másvalami érdekelte: az emberek, London lakosai megfélemlítetté válnak, hiszen ki ne lenne az? A rendőrség minden tagját brutálisan kivégezték. Ki védi meg most a várost és az országot? Látta a szemei előtt a holnapi újság címlapjának egy részét. Ismét elterelte a gondolatait. Eltelt újabb tíz másodperc. A tekintete önkénytelenül is a lift felé vándoroltak. Mikor újra meglátta a főfelügyelő, a rendőrség legmagasabb rendű emberét a liftben holtan, elborzadt. Végképp csak egy lehetőség maradt.

***

A halálos csendnél nincs rosszabb. Még egy szusszanást sem lehetett hallani, egy halk köhintést, vagy bármilyen hangját az életnek. A hullaszag szétáradt a teremben. Már az onnan tíz méterre lévő hosszan elnyúló fehér fal mögött is érezni lehetett azt a bizonyos szagot, ami a halál, az elhaló test és a vér keveréke. Sally Donovant elfogta az undor. Letörölte az arcáról a könnyeit, és egy hosszú perce először főnöke felé fordította a fejét. Meglepetésére nem félelem, vagy rettegés látszott a szemében. A magabiztosság és az élni akarás jellemezte leginkább. Életében először látta ennyire határozottnak őt. Egy kérdő pillantást vetett rá.

A felügyelő lehunyta a szemeit. Egy rövid imát mondott el magában, ajkai alig mozogtak. Sóhajtott egyet, és megragadta a nő csuklóját. Hangtalanul fordultak meg és léptek oda a középső iroda ajtajához. Nyitva állt előttük. Senki sem látta őket, hiszen a többtíz méter hosszú fehér fal bőven eltakarta őket.

Abban az irodában nem volt felfordulás. Különösképpen minden rendben volt. Középen egy íróasztal, jobb oldalt az egész falat beborító polcok és egy szekrény állt. Balra egy fénymásoló gép és egy papíraprító volt elhelyezve. Lestrade a fénymásolóhoz lépett, és elkezdte elmozdítani a helyéről. Sally meglepetten figyelte őt.

- Mit művel? – Suttogta.

- Nézze – egyenesedett föl -, ez az egyetlen esély, hogy kijussunk.

Visszaguggolt és folytatta a tervének végrehajtását: elmozdítani a fénymásolót, hogy kijuthassanak a mögötte lévő rejtett kijáraton keresztül. Az őrmester is leguggolt, hogy segítsen. Egy végtelenül rossz érzés fogta el, fogalma sem volt, hogy miért. Elhárította a gondolatait, és minden erejével a kijutásra koncentrált. A gépet annyira elhúzták, hogy már könnyedén be lehetett bújni a résbe, pontosabban a fal mögötti lyukba.

- Menjen – mutatott a felügyelő a rés felé, de a nő megrázta a fejét.

- Kérem, Greg, maga menjen először – suttogta. Lestrade nem tétovázott tovább, begyűrte a testét a fénymásoló és a papírdaráló közé, majd szinte eltűnt a sötétségben. Sally is lehajolt, és négykézlábra ereszkedve vonszolta be magát a szűk helyre.

Ám egy váratlan, igen szomorú pillanatban Sally már nem mehetett tovább.