Mikor már majdnem eltűnt a két gép között, egy hasító fájdalmat érzett a hátában. Nem tudta, hogy pontosan mi történt, hiszen a látása homályosodni kezdett, karja összerogyott alatta a végtelen fájdalomtól. A felügyelő a fal mögött ült, és várta a nőt, de hiába. Meghallotta a halk szisszenést, s egyből tudta, baj történt. Tétovázott egy ideig, de még átszűrődött a fény az irodából. Látta Sallyt, és a fölött ácsorgó alakot is. Elfogta a rémület. Kiáltani akart, de tudta, hogy akkor elárulja magát. De a halálos következtetés csak most esett le neki: a gyilkos most eltávolítja Sallyt az útból, hogy végezhessen vele is. Akármennyire is fájt neki, hátrébb csúszott a szűk és hűvös alagútban, és a fémajtót, amit beépítettek, erőteljesen belökte. Kintről, az irodából egy halk csattanás hallatszott mindössze. A gyilkoskor újra a földön elterülő nőre vetette a pillantását. Fehér ingje megfeszült a hátán. Lapockái között egy apró lyuk piroslott. A sebben egy is golyó mélyült, amit egy hangtompított fegyverből lőttek ki. A nő kínkeservében zokogott, és a szőnyeget markolta, hogy megnézhesse, ki a gyilkosa. Tudta, hogy meg fog halni. A női megérzése sohasem szokott tévedni. Minden erejét arra használta, hogy megforduljon, de még a fejét is képtelen volt megmozdítani. Térdei már nem tudták megtartani remegő testét, így azok is feladták. Az őrmester szenvedve terült el a padlón.

Az alak még mindig fölötte állt. Szemei égtek a vágytól, hogy végignézhessék a nőnek a halálát. Beteg elméje tele volt gyűlölettel és fájdalommal. Még egy ideig nézte, ahogy Sally Donovan kínjai közt nyüszög és kínlódik. Aztán megemelte a kezét, amiben a hangtompítós fegyvert tartotta, és a nő göndör tincsei felé irányította.

- És most megkíméllek a további szenvedéseidtől – súgta ijesztő hangon a férfi. A teremből egy szinte halhatatlan dörrenés hangozott el.

Az őrmester már nem erőlködött tovább. Szemeiből az utolsó könnycsepp is kicsöppent, csokoládébarna szemeit lecsukta, mielőtt elérte volna a vég. Arca minden kíntól és fájdalomtól megszabadult. Izmai elernyedtek, arca érzelemmentessé vált. Tüdejéből még kiszaladt utolsó sikításának foszlánya. Sally Donovan örökre elaludt.

***

A fal túlsó oldalának támaszkodott könnyeivel küszködve a gyenge felügyelő, aki éppen most vesztette el utolsó reményét és egyben nagyszerű munkatársát, barátját. A halk fegyverdörrenés bőven elég volt neki. Olyan fiatal volt. Gördült egy kövér könnycsepp le megviselt arcán. Előtte állt még az élet! Sally egyébként egy boldog párkapcsolatban élt az utóbbi fél évben. Talált egy remek férfit, valami Scott volt a neve… Nemrég, néhány hete jegyezte el őt. Olyan boldog és felszabadult volt. Megérdemelte azt a srácot. És most miattam halt ilyen szörnyű halált.

     Greg Lestrade már csak az önsanyargatást találta a legjobb ötletnek. Tudta, hogy idebent biztonságban van, mert a fal áttörhetetlen. De mégis ott mászkál egy idegen, aki most az egész épület urává vált, hogy a főfelügyelő is halott. Ráadásul kintről jó néhány dörrenés elhangzott. Odakint, az utcán is a halál uralkodhat. A férfi csendben zokogott és emlékezett meg a gyönyörű, napbarnított, kreolbőrű, csinos őrmesterre. Kiérdemelte a helyét itt, és most a padlón kellett végeznie, fiatalon. Bele sem mert gondolni, hogy néhány perce még látta a szemében a rémületet. Hibásnak érezte magát. Ha ő várta volna odakint, akkor most ő lenne halott. De nem érdekelte a „mi lett volna ha…”. Kezdett beletörődni a sorsába. Aggasztó volt a csend odakintről. Semmi hang. Semmi árulkodó jel. Kirázta a hideg. Érezte, hogy a szőr feláll a hátán. A sötét, szűk lyukban újra reményt kezdett gyűjteni, egy célt. Élni akart még. Túl akarta élni ezt a hatalmas felfordulást. Nem akarja úgy végezni, mint Sally Donovan. Semmiképpen sem akarja, hogy a főváros félelemben éljen. Ismét megjelentek a rémképek lelki szemei előtt: „A rendőrség kudarcot vallott. London minden lakosa félelemben él.”

Elterelte a gondolatait, és egy új elhatározás született meg benne. Lassan kinyújtotta a karját, és ráhelyezte egész súlyát. Lassan, négykézláb mászott előre, az ismeretlenbe.

***

Cambridge-ben is hasonló volt a helyzet. Egy sötét alagútban is a félelem uralkodott el.  Míg a csoszogás hangja egyre erőteljesebbé vált, Sherlock és John egy szűk helyen várták, hogy elmenjen az a valaki, aki észrevette őket. Még beljebb nyomultak, annyira, amennyire csak lehet. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Mikor már csak mindössze másfél méterre lehetett az illető, a csoszogás megszűnt. Sherlock a saját szívverését hangosabbnak hallotta a hatalmas csöndben. Érezte, hogy a vállát ellepi a forróság; John kapkodva vette a levegőt. Ekkor már csak egyetlen egy esély maradt. Lassan megmozdította a karját és finoman a zsebébe csúsztatta a kezét. Megmarkolta a hideg és kemény bicskát, és halkan hajtotta ki. EZ volt az utolsó lehetőségük, hogy ne bukjanak le. Ez az őrszem észrevehette őket, hiszen viszonylag hangosan beszéltek, ráadásul a zseblámpa is elárulhatta őket. Erősen szorította a kezében a kést, arra várva, hogy támadójába mélyeszthesse.

    De aztán egy bíztató hang jutott el a fülébe, amitől megkönnyebbülve eresztette le megfeszített karját. Újra csoszogást hallottak, ám most az ellenkező irányba, távolodva tőlük. Hallotta, hogy mellette John egy óriásit sóhajt. A sötétben elmosolyodott. Szerencsénk volt.

Bár még mindig nem tudta, mi a következő lépés. Az őrszem bizonyára nem ismerte ezt a titkos bemélyedést, egy kis „L” alakú kanyart a falban, aminek a végében bújt meg Sherlock és John, csak pont azon a helyen állt meg hallgatózni, hiszen a saját csoszogásától nem hallott semmit. Aztán ismét hálát adott az égnek, mert óriási szerencséjük volt abban a pillanatban. A falak, az „L” alakú mélyedés megtelt gyér, halvány fénnyel, ahogy az egész alagút körülöttük. Sherlock kimozdult a falak szorítása közül és előrelépett. Már a kanyarulatnál állt, és nem is kellett több, hogy meglássa, mi történt. Jól sejtette, a meridián ponttal szemben állnak jelenpillanatban. Tökéletesen kiszámolta. Feltárult az ajtó, ahonnan fény áramlott ki. Az őrszem belépett az ajtón. Sherlock tisztán kivette az árnyékokból és a falak színéből, hogy hogyan épül fel az előtere a titkos, elszeparált résznek.

     Az előtér egy kicsi rész, nagyjából tíz négyzetméter körül lehet. Itt van egy viszonylag modern, leolvasó gép, hiszen ebbe a kis előszobába bárki bejuthat, ha eltolja a falat, ami az ajtót képezi, de ezzel semmit sem tud kezdeni, ha nem ismeri a kódot. A nyomozó megvonta a vállát és tovább elemezte a lehetőségeket és a saját helyzetüket. A falak nem üvegből, vagy golyóálló üvegből vannak. Sima, téglafalak. Sóhajtott egyet, és megragadta a doktor karját, hiszen a fények elaludtak, bezárult a rejtett ajtó. Már csak néhány másodperc, és ők is elindulhatnak.