A puha és kényelmes bőrülésen ülve minden gond elszállt. A kis autóban a kellemes meleg megnyugtatta a két fáradt utast. Sherlock aztán sóhajtott egyet majd előkotorta a mobilját. Megnézte a híváslistát, aminek az elején a Lestrade név fehérlett. (Dőlt betűvel) Vajon mit akarhat most? Aztán egy pillanat leforgása alatt megértette. A felügyelő is jobban preferálja az írásos üzeneteket, ahogy ő is. Szinte sohasem telefonál. Baj lehet? Gyorsan tárcsázta a számot, ami ki is csöngött.
     A vonal másik végén feszültebb volt a helyzet. A felügyelő annyira megijedt a telefon éles csöngésétől, hogy teste megfeszült, fejét meg a szűk alagút érdes plafonjába ütötte. Néhány másodpercig szitkozódott magában, aztán a telefonjáért nyúlt remegő kézzel.
- Sherlock, az Istenért - zihálta.
- Greg?
- Nem jöhetnek a Scotland Yardra!
Hatásszünet. Sherlock nem igazán értette a felügyelő mondanivalójának lényegét.
- Már késő.
- Hol vannak?
- Most kanyarodtunk be az utcába.
- Álljanak meg – kiáltotta olyan erővel és határozottsággal, ahogyan még Sherlock soha sem hallotta tőle.

A taxiban előre dőlve kopogtatott az elválasztó üvegen, mígnem a sofőr oldalra fordította a fejét, jelezve, hogy hallgatja.

- Álljon meg, itt jó lesz. – Előkotort a zsebéből némi pennyt és miután a férfi az üveget lehúzta, Sherlock átnyújtotta neki a pénzt. – Viszlát.

Kiszálltak a kocsiból, ami aztán továbbhajtott.  A csöndes utcán, a sötétben minden olyan furcsának tűnt. Sherlock még mindig érezte azt a bizonyos érzést, hogy valami nincs rendben. Fogalma sem volt, hogy mit jelent és hogy miért érzi, de újra a kezében találta a mobilt, és beleszólt.

- Oké. Kiszálltunk. És most?

- Nincs időm, hogy mindent elmagyarázzak. Röviden annyi, hogy egy üregben mászok előre, fogalmam sincs, hogy hova… Viszont Sally Donovan és a főfelügyelő is halott.

A nyomozó megrendült. Erre a hírre aztán végképp nem számított.

- Hogy érti, hogy halottak?

- Úgy, Sherlock, hogy megölték őket. És aki, vagy akik ezt tették, még mindi itt vannak az épületben – súgta most már inkább óvó hangon, majd sóhajtott egyet. – Fegyver van nála. Láttam az arcát.

- Jó, nyugodjon meg, és másszon előre. Én megállítom azt az embert.

- Ne!

- Miért ne?

- Mint említettem, fegyver van nála. És egyáltalán nem fél a gyilkolástól. Egy golyó ellen maga sem tud tenni semmit!

Sherlock Johnra pillantott, aki semmit nem értett a beszélgetésből, főleg, hogy csak az egyik felét hallotta.

- Greg, tudom, hol van. Ismerem azt az alagutat.

- Ho-hogy mi?

- Ne törődjön vele, később elmagyarázom. De most másszon előre. Az alagút végén talál egy rácsot. Csak ki kell emelnie, a zárat kipattintania. Ott találkozunk.

- Rendben.

Azzal a felügyelő ijedt hangja eltűnt a vonalból. Egy háztömb sarkánál álltak, ami mellett közvetlenül egy kis mellékutca nyílt. Ennél a kereszteződésnél állva belátták mind a négy utcát. Amelyikben a Scotland Yard van, egy autó száguldott ki. A két férfi a sötétben behúzódott a háztömb falához, és megvárták, míg a kocsi eltűnik. Nem teljesen tisztán, de láttak valamit. Egy arcot. Az autóban egy ismerős arcot véltek felfedezni. Ő lehetett a gyilkos.

- John, figyeljen rám! Meg kell mentenünk Lestradet, és még több tucatnyi embert. Jöjjön utánam!

A sötét éjszakában újra futni kezdtek. Újra belecsöppentek valamibe, és ezúttal meg kell menteniük a Scotland Yardot.

***

Az autó, ami pár pillanattal ezelőtt elhúzott a rendőrség előtt egy igen drága és ritka modell. Benne egy kivételes ember ült, kivételes múlttal. Ő sohasem kaphatta meg azt, amit bármelyik gyerek: a szülők szeretetét. Egy fiatal házaspár első gyermekeként született, aztán két perccel később az öccse is a világra jött. Mikor az orvosok kezelésbe vették őket, szomorúan közölték az újdonsült szülőkkel, hogy a nagyobbik fiú bal karja a könyökétől nem alakult ki, és hogy örökre ezzel a fogyatékosságával kell élnie.

     Alig egyhónapos korában beadták a kisfiút egy árvaházba, azt mondták, hatalmas a családjuk, és képtelenek eltartani őt, így a lehető legjobbat adják neki, ha már ők nem tudnának gondoskodni róla. Ebben a Londoni árvaházban nőtt fel a kis Kyle. A társai folyton piszkálták őt a karja miatt, amit képtelen volt tovább eltűrni, így tizennégy évesen megszökött és sokáig az utcán élt. A sors visszavitte a kamasz Kyle-t a valódi családjához, ugyanis a helyi iskola előtti padon ücsörgött, amikor meglátott egy fiút, aki tökéletesen úgy nézett ki, mint ő. Kétség sem fért belé, hogy ő bizony a testvére. Hiába nem ismerte a múltját, és nem emlékezett semmire sem, attól még úgy érezte, hogy valami összeköti őt ezzel a fiúval.

Az élete később már sokkal jobb körülmények között alakult, hiszen visszatért az árvaházba, és nem sokkal később örökbe fogadta őt egy idősebb nő, aki első látásra megszerette Kyle-t. Az évek teltek-múltak, a fiúból egy tehetséges és határozott jellemű férfi vált. Huszonhárom éves korában nevelőanyja nagy hirtelenséggel eltávozott. Borzasztóak voltak az ezt követő hónapok és évek. Egyre inkább meg akarta találni az eredeti családját, hogy behajtsa rajtuk a bosszúját.

Még mielőtt Kyle elszökött volna az árvaházból, a nő, aki attól fogva vigyázott rá, mióta a házaspár a másik kisfiúval megjelent náluk, elmesélte, hogy hogyan ismerte meg őt, és a körülményeket, a fiúban mérhetetlen düh keletkezett, és esküt tett arra, hogy bosszút áll rajtuk. És most, hogy ridegen ült az autó hátsó ülésén, keze által újabb két ember halt meg, nem is izgatta, csupán haza akart menni, hogy véget vessen borzalmas életének.