A Yardon még mindig a sötétben tapogatóztak, az egész sehogy sem akart összeállni.

- Csak azt nem értem, hogy miért kellett megölni a rendőrség főfelügyelőjét. - Hüledezett Lestrade.
- A megfélemlítés mindig jó indok...
- Sherlock? - Nézte kíváncsian a nyomozót, aki éppen rájöhetett valamire. - Mi az? Mit vett észre?
- Elrontottam. Már az elején.
- Mire céloz?
- Jöjjön. Hogy is hívják azt az embert?
- Roger Collins. De miért? Mit számít az?
- Kérem az aktáját.
Greg semmit sem értett, de engedelmeskedett, hiszen lehetséges, hogy valami fontos és sorsdöntő dolog fog belépni az esetbe.
A nyomozó felkapta a mappát, azt, amelyiknek a közepén a Roger Collins név volt írva nyomtatott betűkkel. Beleolvasott. Mikor meglátta az anyakönyvi kivonat másolatát, egyből hevesen kezdett verni a szíve.
- Születési év, hely, anyja neve...megvan! Születési neve, Roger Crost Collins.
Lestrade felügyelő a név hallatán először meghökkent, aztán gyanakvóan pásztázta Sherlockot.
- Crost. Hihetetlen, de Peter Crostnak kell lennie a fiának.
- Ugyan, erre semmi bizonyíték nincs.
- Dehogynem! Már megint nem használja az eszét felügyelő. Egyébként is azt mondta, Collins a neve.
- Igen, mivel ezt használta. Collins főfelügyelő. Senki sem tudott a Crost névről.
- Lássuk. Bebizonyítom. Veszek egy kis mintát. Abból van bőven - azzal kilépett az irodából otthagyva a férfit.

Két perc múlva ismét az irodában volt, kezében egy kis fiolával. Az irodában két ajtó van. Egy, amin ki és be lehet jönni, illetve még egy, ami átvezet egy kis helyiségbe, az elemző-laborba. Lestrade még mindig elképedve figyelte a furcsa férfit. Követte a laborba.
- Jézusom! Tart magánál mintát Peter Crosttól? - Fakadt ki magából.
- Hogyne. Eddig ez a negyedik eset, hogy volt értelme - jegyezte meg huncut vigyorral az arcán. Behelyezte a mikroszkópba a főfelügyelőtől származó szövetet és odahajolt, hogy lássa molekulárisan is. Mindeközben jegyzetelt és rajzolt. Ugyanezt tette a halott fiú mintájával is, aztán kihasználta a modern tudomány találmányát, a sejtazonosság-vizsgáló gépet. Behelyezte a két szövetet, és türelmesen várta az eredményt. A kijelző hosszas percek után villogni és hangosan vijjogni kezdett.
- Eredmény!
A két kíváncsi férfi odanyomult, a kis gép kijelzője elé, ami azt írta, egyezés.

- Tudtam! Tudtam! Igen! - Ugrált örömében Sherlock. - Már a névegyezéstől fogva rájöttem! Peter Crost apja Roger Crost Collins. Már csak arra kell rájönnöm, hogy miért ölte meg valaki ezt az ártatlan embert. Ráadásul még úgy is néz ki, mint Peter Crost.
- Sherlock, valamire emlékszem. A karja...az ujjai fémből voltak!
- Azt mondja, hogy félkarú volt? - Nevetett gúnyosan.
- Azt.

***

A nyomozást egy fiatal titkárnő szakította meg. Belépett az irodába, aztán a laborba és kétségbeesetten ácsorgott az ajtóban.
- Mr. Holmes! Azt hiszem...azt hiszem, van valami.
- Micsoda?
- A mentősök értesítettek, hogy egy férfi öngyilkossági kísérletet követett el.
- És? - Sürgette Sherlock a nőt.
- Annyi ismertetőt küldtek, hogy magas, barna hajú, zöld szemű férfiról van szó. Még azt mondták, hogy a fürdőszobájában találták véresen. A jobb kézen felsértette az ereit a másik kezével...ami fémből készített pótkar tulajdonképpen.
A két férfi összenézett, aztán egyszerre kiáltottak fel.
- A gyilkos!

Sherlock megmondta a nőnek, hogy azonnal kérje el a kórház adatait, ahová viszik a férfit. Végre úgy érezte, hogy az ügy a vége felé közeledik. Már csak azt kell kiderítenie, hogy ki ez az ember, és milyen kapcsolata van Peter Crosttal.
     A fővárosi kórház együttes előtt megállt autó, amiből Sherlock és Lestrade felügyelő szállt ki. A recepción megtudakolták, hol van a legújabb beteg, és felrohantak a 239-es szobához a második emeletre. A lépcsőnél egy idős férfi ácsorgott.
- Jó napot - köszönt meghajolva. - Maguk rendőrök? Ugyanis én vagyok a szomszéd.
- Üdvözlöm, én Lestrade felügyelő vagyok, ő itt mellettem pedig Sherlock Holmes, nyomozó. Kérem, meséljen el mindent!
- Otthon voltam. A tévét néztem, de csak lehalkítva, mert aludni szerettem volna. A szomszédból hangos zajok hallatszottak át. Egyszer mintha fegyverdördülést is hallottam volna...na, mind egy. Aztán kiabálás. Gyorsan átszaladtam, hogy megnézzem, jól van-e. Az ajtó nyitva volt. Egy lámpa égett csak, a fürdőből jött. És akkor megláttam. Hívni akartam a mentőket, de ellenkezett.
- Értem. Köszönjük. Most meglátogatjuk, ugyanis egy gyilkosság gyanúsítottja.
A 239-es szobába igyekeztek, hogy minél előbb beszélhessenek vele. Sherlock nagy levegőt vett és benyitott. A látvány, ami fogadta viszont borzalmas volt. A férfi az ágyban feküdt, de jobb kezéből ömlött a vér. Arca tökéletesen úgy nézett ki, mint Peter. Aztán meglátta, hogy két bordája közül egy kis penge áll ki.
- Aaah - ordította torkaszakadtából. - Nem hiszem el!
Greg letaglózva állt a küszöb előtt, s mikor magához tért, a nővér után kiabált. A zavarra egy idős nő is felfigyelt, akit már előbb is láttak. Arca fehér volt, tekintete félelemmel teli. Sherlock belehallgatott a hangzavarba. A nő hangját hallotta.
- Mi történt a fiammal?
A férfi ekkor odarohant a nőhöz, és a szemébe nézett. Ismerte már ezt a zöld szemet. Bár ez az első, hogy elő ember néz vissza rá.
- Maga Peter Crost anyja, ugye?
- Igen - szipogta.
- És Anne-nek meg annak a férfinek, aki ott fekszik...
A szégyenében lehajtotta a fejét.
- Miért nem szólt? Miért nem keresett meg? Maga miatt két másik ember halott.
- Tessék?
- És már csak egy gyermeke van.
- Hogy érti? Kyle meghalt?
- Tíz perce lett öngyilkos.
A nő mintha megkönnyebbült volna, aztán sírni kezdett.

A Scotland Yard újra olyan volt, mint régen. Vagyis nem teljesen olyan. Két fontos embernek kellett meghalnia. Az épületben volt egy nyugodt rész, ahol beszélgetni lehetett. Sherlock ide hozta az idős nőt.
- Nagyon örülnék, ha az ügy végére járhatnék. Kérem, segítsen. Meséljen el mindent az elejétől.
- Két fiam született. Az egyik tökéletesen egészséges volt, míg a másik fél kar nélkül érkezett a világra. Őt Kylenak hívták. A férjemmel úgy döntöttünk, hogy beadjuk egy árvaházba, mert nem bírtuk elviselni, hogy egy olyan fiúnk született, aki nem teljes. Idő közben szörnyű bűntudat kínzott. Sokszor próbáltam rábeszélni Rogert, de ő hallani sem akart róla. Azt mondta, ő többé már nem a fia. Peter halálát még mindig nem fogadtam el. Kyle megőrült, megfogadta, hogy bosszút áll a családon. Több mint a felén végre is hajtotta. Most már csak mi vagyunk Anne-nel - a szomorú nőből kitört a sírás. Megbánta a tetteit. Eljött hozzám egy nap. Azt mondta sajnálja, és elment. Másnap pedig az a hír fogad, hogy Peter halott!
- Kérem, nyugodjon meg. Segítek. De ki kell derítenem, hogy pontosan mi történt aznap hajnalban a hídnál.
Az özvegy Rose Crost a nyomozóhoz fordult.
- Talán eszébe jutott valami?
- Bocsásson meg egy pillanatra. - Sherlock azzal felállt és beszaladt egy irodába. Egy telefonnal a kezében tért vissza. A nő egyből megismerte a készüléket. Az elsőszülött fiáé volt.
- A hiányzó darab. Sokáig halogattam. Mindig elfelejtettem ellenőrizni a híváslistát. Folyton közbejött valami.
Megnyitotta az SMS-eket, ahol a legfelső egy ismeretlen számtól érkezett.
„Drága öcsém, Peter! Bomba van a házadban. Húsz percet kapsz. Ha nem érsz ide a Westminster hídra, felrobbantalak a családoddal együtt. Ikertestvéred, Kyle”
- Szóval ennyi ideje volt, hogy egy búcsúlevelet írjon a családjának. A fiatalabbik testvér alaposan megtervezte. Így tűnik az egész öngyilkosságnak.
Ezzel Kyle Crost hivatalosan a gyilkos, aki négy embert ölt meg: az apját, ikertestvérét, egy ártatlan nőt, és saját magát.
 

***

Másfél hónappal később.
Peter, Roger és Kyle Crostot már két hete eltemették. Egy szomorú vasárnap ismét egy temetés zajlik a szürke ég alatt. A Scotland Yard összes felügyelője, őrmestere és rendőre fekete pontoknak látszanak az égből, ahol Sally Donovan őrmester lelke kerül majd.
A fiatal nő kis családja zokogva borult össze. Oldalt három férfi állt, három becsületes ember: Greg Lestrade felügyelő, Dr. John Hamish Watson és Sherlock Holmes nyomozó.

A fekete fényes koporsóban puha fehér ágyon feküdt Sally törékeny teste. Arca tiszta, mint a lelke, haja lágyan hullott a vállára. Szeme csukva, örök álomra hajtva. Mindenki, aki ismerte, örök búcsút vett tőle. Az ég ekkor elsötétült, majd egy fénysugár tört ki a szürke felhők közül. A sírhelyre vetült, mintha éppen akkor szállna fel a mennybe eme csodálatos nő gyönyörű lelke. Ahogy Josephine Donovan föltekintett az égboltra, lánya arcát látta a felhőkben.
- Örökké szeretni foglak kicsi lányom, sohasem feledlek el! - Súgta magában, majd meggyújtotta a saját mécsesét, és a fejfa elé helyzete. Felállt, újra felnézett az égre, aztán megfordult és fájó szívvel bújt oda férjéhez. Megálltak még utoljára a kis sír előtt, s kézen fogva búcsúztak el egyetlen lányuktól, a becsületes, gyönyörű és fiatal nőtől, egyben számukra a legértékesebb embertől, Sally Donovantől.

Utóirat>>