Hónapokkal később…

Egy csodás tavaszi napra ébredtek a kisváros lakosai. Április derekán járva a levegő üde és friss volt. A fák zsenge zöldben pompáztak, az ágakon rózsaszín, fehér, sárga és lila színű virágok illatoztak. Alice kedvenc évszaka és hónapja egyben az április. Ezt a napot, 16-át ő jelölte ki még tavaly. Valahogy ez a hónap volt számára a legszimpatikusabb. Erre a szombati napra pedig csak rábökött. A Railway Park előtt rengeteg kocsi sorakozott. A keskeny kisúton megjelent egy fehér, virágokkal borított hintó. Egy lipicai vezette, a lovas fekete-fehérbe öltözött. Hátul hófehér habos-babos ruhában tündökölt a virágokkal bonyolított, felkontyolt hajú és végtelenül boldog nő, Alice Vean. Mellette fekete-fehérben öltözve Dr. Juan Risto ült. A hintó megállt a park előtt, a pár lelépett a három lépcsőfokon, és karöltve sétáltak át a park bejáratánál felállított virágos boltozat alatt.

     A bejárat előtt Alice halványsárga, fodros ruhában feszített, mellette Juliet és Christy ugyanolyan öltözetben figyelték az érkező párt. Követve Bridgitéket, a tömeg egyenesen a park közepén lévő kistó felé baktatott, ahol egy szintén fehérben fénylő pap ácsorgott.

Mikor odaértek a feldíszített tóhoz, a tömeg leült az összecsukható faszékekre, és a fellépő felé meresztették tekinteteiket. Juan és Bridgit felléptek a kis emelvényre a paphoz. Miután elcsitultak az emberek, a szertartás elkezdődött.

***

Néhány perc múlva már mindenki tapsolt és örömkönnyektől nedvesedett szemeit törölgette. Az első sorban Alice volt a legboldogabb. Ennél jobba apát, és társat anyjának, akit mindennél jobban szeret, keresve sem találhatott volna.

     Miután a torta felvágása után mindenki megtámadta az asztalokra kitett csemegéket, a pár kicsit „egyedül” volt. Leültek egy közeli padra, és csendesen figyelték az embereket. Kis idő múlva Juan felállt felesége mellől, Mrs. Risto-tól, és odasétált a szüleihez, hogy elmondhassa nekik, mennyire boldog. Bridgit ekkor megpillantotta a közelben sétálgató lányát, és megragadva a pillanatot, odafutott hozzá. Átkarolta, majd egy puszit nyomott a homlokára. Alice vállait megragadta, és úgy kezdte mondanivalóját.

- Alice, köszönöm, hogy mindvégig mellettem álltál!

- Ugyan, anya! Ezt nekem kellene mondanom…

- Ezután a katasztrófa után, azt hiszem, megérdemelnél egy trófeát.

Alice felnevetett.

- Egy trófeát?

- Igen. Az lehetne a te „katasztrófeád”.

Alice elmosolyodott a szóvicc hallatán, majd őszinte tiszteletből és szeretetből magához szorította azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, az édesanyját.

VÉGE