A hajnal pirosasan üdvözölte London lakóit. A nap még nem kelt fel, de még e gyönyörű jelenség előtt egy még csodásabb érkezett. A szél rózsaszín és narancssárga egy közös árnyalatára festette a felhőket. Óriási köd volt a kora reggeli órákban, a London Eye második fele elbújt a ködlepelben. A Baker Street járdája tündöklött a harmattól, s a párkányokon is csillogott az égi fény. Különösen szokatlan, hogy október derekán ilyen napfényes, csodálatos reggelre virradnak a lakók, bár ilyenkor még senki sincs ébren. Egyedül a hazaérkező munkások, akik éjjeli műszakban robotolnak, talán ők láthatják a hatalmas várost ilyen gyönyörben.

Minden utca csöndes volt, a lakásokban a polgárok mind-mind édes álmukat álmodták, a kis házi állatok is szunyókáltak. Egyedül egy ember volt talán csak ébren, egyvalaki, aki nem tud tovább aludni, mert az álmodás és az alvás nem az ő szakterülete. A Baker Street 221/B lakásában a híres holtnak hitt Sherlock Holmes, a fenomenális nyomozócsoda tétlenkedett egy szál köntösében. A bársonyos anyag a bőréhez simult, s karját, ami a furcsa fejét támasztotta, a bársonyosan puha ruhanemű már nem takarta, lecsúszott a könyökéig. Kissé bő volt már, és nem is egy új darab. Talán már 5-6 éves is lehet. De nem használta sokat, csak mióta Johnnal ebben a lakásban él. Azelőtt az otthonában meztelenül mászkált, hisz senki sem szólt érte. Vendégei nem voltak, hát akkor miért kéne ruhát vennie? Kérdezi ő saját magában, most is csak a végtelen tisztelet miatt van rajta bármiféle ruha. John utálja, ha pucéran mászkál a lakásban, kifejezetten idegesíti.

Sherlock aztán a jobb karját kinyújtotta a kávézóasztal felé, amin egy csészében gőzölgött a forró fekete nedű, a koffeines feketeleves két cukorral. Az ujjával felkapta a csésze alatti tányérról a kiskanalát, hüvelyk - és mutatóujja közé vette, s megkeverte a kávéját. Már szívesen belekortyolt volna, de nem tette, mert már nem lenne nyelve, és nyelőcsöve pusztán szétégett volna… csúnya sérülés lenne.

 Beleszippantott a friss levegőbe. A mínusz fokok tették fagyossá az egész reggelt, mert a nap hiába próbálta felmelegíteni a Földet, nem igazán sikerült neki, csak az emberek érezték kívülről, a fűtött szobából melegnek a kinti időt. Az ablakot még akkor nyitotta ki, mikor felkelt, és a nappaliba jött, még mielőtt a fotelébe ült volna. A pára kiúszott a detektív otthonából, elillant, mint a füst. Majd már minden arra késztette, hogy végre megkóstolja a kávéját.

Aztán behajtotta az ablakot, mert már vacogni kezdett, s nem akart fázni, mert a hidegtől nem tud az ember gondolkodni. Visszahuppant a kényelmes, megszokott helyére, s aztán ujjával arrébb söpörte éktelenkedő sötét tincsét a homlokáról, közben azt gondolván, ideje lenne egy hajvágásra. De ő ezt megteszi a fürdőszobában egy körömvágó ollóval is, fodrászra felesleges költenie.

Ismét az ügyön járt az esze, és a furcsa álmon, amit álmodott az éjjel. Abban a különös álomban meglátta Louiset, ahogy dolgozik, és sietve elmegy haza. Meglátja az otthonában férjét, Bennett Stamfordot a hálóban a nővel, akivel csalja a feleségét. Louise nem bírja tovább, és egy húsvágó kést ragad a kezébe. Beront a szobába, és hidegvérrel a nőbe döfi a fegyvert. A férj dühös, és ijedt lesz, és el sem tudja képzelni, hogy a felesége, aki mindig egy kedves lélek volt, még a légynek se tudott ártani; embert öl. A nő eldobja a kést, és átmegy az ágy túloldalára, férjéhez. Kiabálnak egymással, és aztán azon tanakodnak, hogyan tüntethetik el a holttestet. Egyikőjük sem akart bűnös lenni, és börtönbe menni. Aztán a nő leül az ágyra, és zokogni kezd. A férje ekkor érezte azt, hogy elveszette a szeretőjét, és a hiánytól, a haragtól, a végtelen dühtől felkapta a véres kést a parkettáról, és feleségébe döfte volna, amikor történik valami…

Sherlock nagyon koncentrál, hogy mi is történhetett. De mivel az álomnak itt vége szakad, ezt neki kell kiderítenie. Ő nem olyan ember, aki hisz az álmokban.

***

Még nagyon korán van, reggel hat óra. De valakinek ez az időpont a felkelés és a munkába indulás időpontja. John kicsoszogott a szobájából a fürdőbe még félálomban. Sherlock ügyet sem vetett rá, mert még jobban koncentrált, és nem hagyta, hogy bármi elvonja a figyelmét.

Csak az tűnt fel neki, hogy tíz percen belül John már felöltözve készítette a konyhában a kávéját. Talán még egy ’jó reggeltet’ is mondott, de a lakótársa csak mormolt magában valamit, de nem biztos, hogy eljutott az agyáig, mit mondott…

- Hogy érti azt, hogy fogjam meg a kést? – kérdezte John, aki semmit sem értett az egészből, főleg így kora reggel nem.

- Mi? Miért fogjam meg a kést? – kérdezte vissza Sherlock, aki most tekintetét Johnra szegezte.

- Azt mondta, amikor én azt mondtam, hogy jó reggelt; fogja meg a kést! – felelte a doktor lassan, összehúzott szemöldökkel.

- Á! Jó reggelt, John. Csak éppen az ügyön gondolkodtam. – ekkor már minden kitisztult, és mindenki értett mindent; végre.

- Mi lesz a lefejezős gyilkossággal, amit tegnap Molly említett meg? – vetette fel Dr. Watson.

- Tényleg! Maga szépen utána néz. Elmegy Lestradehoz, amíg én megnézem a neten a híreket – s felpattant a fotelből, felugrott örömében, karjait aztán ökölbe szorította, és fel sem tűnt neki, hogy a bársonyos köntös kötője kikötődött, és a ruhadarab szétnyílt.

- Öm… Sherlock… szerintem ideje lenne felöltöznie…- jegyezte meg kínosan John.

- Mi? Miért? – nézett gúnyosan az orvosra, és aztán rájött, hogy alul eléggé szellős lett – gyorsan összehúzta a köntösét, és leült John laptopja elé. Kicsit magába fordult, mert megsértették a magánszféráját -. Mit néz? Menjen már a Scotland Yardra.

- Sherlock. Nem lehet. Munkába kell mennem.

- Ugyan. Ráér az. Nyolckor van kezdés. Addig még van másfél órája. Miről beszél? Nem hinném, hogy meg kéne látogatnia, valószínűleg még alszik, hiszen délután indul munkába – értetlenkedett Sherlock.

- Kicsoda? – kérdezte dadogva, ő mindig ezt szokta csinálni, ha kínos helyzetbe csöppent, vagy hazudik valamiről.

- Jaj, pontosan tudja ön is. Nehogy azt higgye már, hogy nem tudom hova készül – s ezzel a mondattal John Watson úgy érezte mélyen a lelkébe túrtak. Nem akarta, hogy Sherlock mindenről tudjon, ami az ő dolga.

- Az Isten szerelmére, John! Menjen a Scotland Yardra!

De a férfi nem moccant, egy szóra várt még Sherlock szájából.

- Kérem! – tette hozzá a detektív.

- Rendben, de csak azért, mert még biztosan alszik – s azzal felkapta a táskáját és a dzsekijét, majd elhagyta a Baker Streetet a pont érkező taxival.

Sherlock egyedül maradt – ismét. Újra gondolataiba mélyedt, és aztán azon töprengett, hogyan térhetne vissza a médiába. Tudja, hogy Moriarty meghalt, az övé nem lehetett trükk, vagy csel. Ő már nem árthat neki. De aztán az jutott eszébe, hogy a legmegfelelőbb alkalom az lenne, hogy megoldja a szekrényes ügyet, és valahogyan megüzeni a lemaradt Scotland Yardnak és Lestradenak. Aztán úgy döntött, elindul Stamford lakására, ott kell lennie a többi nyomnak. Felkerekedett hát, és mivel a rendőrök már nem helyszíneltek ott, könnyen besurrant Mrs. Wells segítségével. Stamfordéknak pedig biztosítottak egy új lakást – tudta meg az idős szomszédasszonytól Sherlock.

- És nem tudja, véletlenül hol, és milyent? – kérdezte Sherlock, mert ez máris egy újabb ötlethez vezetne.

- De, tudom. Bennett mesélte, hogy egy óriási házba költöztek, a biztosító fizetett nekik még, tudja, Louise miatt – felelte Mrs. Wells.

- Ó, így már értem… okos vagy Bennett Stamford – mormolta magában, elmosolyodott, aztán a hálószobába ment.

Semmi vér. Pedig az álmában a lepedőnek véresnek kellett lennie, mégiscsak megkéselték a szeretőt.

- De a férj okos volt, a felesége biztosításából óriási lakást vehettek a kisfiúval. De mégis sokat veszett: se feleség, se szerető… nem, ez így nem vág egybe.

Körülnézett. Az ágy alá benézett, a ruhásszekrénybe. Csak annyit látott, hogy a ruhák, a cipők, minden a helyén van. Gyanús volt ez neki, hogy valaki elköltözik, de semmi holmit nem visz magával. Sem a biztosító, sem a rendőrség nem tud annyit fizetni, hogy milliomosok legyenek, de a ruhákat mégsem vitték el.

- Ez azt jelenti, hogy még vissza fognak jönni a holmikért, ugyanis a kisfiúnál is minden játék a szobában maradt, a ruhákkal együtt. Elmentek, de vissza fognak jönni ezekért. De miért nem vittek el semmit? – Sherlock nem értette a csaló férfi gondolkodását, aztán még egy helyet ellenőrzött, mielőtt elment volna.

A hálószobába ment. Az ágy alatt volt egy kihúzhatós fiók, ágyneműk tárolására. Sherlock minden vágya volt még ezt ellenőrizni. Lassan kihúzta a fiókot, s egy lepedőt talált benne, amin egy óriási vértócsa látszott.

A zakója belső zsebéből egy kis ollót húzott ki, a kesztyűjét még gyorsan felvette, és kivágott egy darabot az olcsó szövetből. Egy kis zacskóba tette, lezárta, és visszatette a zakójába az ollóval együtt.

Visszanyomta volna a lepedőt, amikor a fiók alján egy kis dobozt pillantott meg. Arrébb tolta az ágyneműt, és kivette a dobozkát.

- Nyugtató? – suttogta magában Sherlock, forgatva közben a kezében lévő gyógyszert.

Kipattintott egyet a megmaradt filmtabletták közül, és ugyanúgy elzárta egy zacskóban. Egyből rájött, hogy Louise szedte. Ő mosott, takarított. Ő dugta el oda, ahol egy férfi semmit sem keresne. Kikészítette, hogy a férje folyton csalja őt, és biztosan nem bírta tovább, orvoshoz fordult.

Elköszönt Mrs. Wellstől, és a St. Bartholomew's kórházba ment, Mollyhoz. Ismét Louise hullája fölött állt. Sherlock óvatosan felnyitotta a nő szemét, ami vérpiros volt.

- Alvászavar! – kiáltotta Sherlock.

- Nyugtatótól? – kérdezte Molly találgatva.

- Igen. Mivel nincs semmi ütésnyom, „belülről” halhatott meg. Lehetséges így az öngyilkosság is – elmélkedett a bámulatos férfi, ahogy Molly látta.

- De akkor hogy került be a szekrénybe? – kérdezte kicsit furcsállva a dolgot.

- Valaki betehette oda, hogy ne higgyük azt, öngyilkos volt.

- De ki tesz ilyet? – bombázta tovább kérdésekkel Sherlockot Molly Hooper.

- Nem tudom – felelte higgadtan -. De most meg kell vizsgálnom valamit. Molly, addig kérem, nézze meg ezt a filmtablettát. Nézze meg az összetételét – adta ki a parancsot.

- Rendben – mondta a fiatal lány, és majdnem elolvadt, hogy élete imádottja a nevén szólítja.

Sherlock megvizsgálta a szövetdarabot a lepedőből, és egy pár hajszálat, amit a szekrényben talált, és meglepő információkra derült fény.

Sherlock már tudta, kié a hajszál, és a vér is. Legalábbis a nevüket tudta.