Reggel 5:28, London, Tower Bridge

Az idő hűvös, szeles, kissé ködös. A híd szinte üres, alig halad rajta néhány jármű. Csak egy árnyék látszik a híd szélén, egy ember teste rajzolódik ki, s ott áll a korláton, majd lezuhan, a Temze jeges vízébe vetve magát.

Reggel 7:33, Baker Street 221/B

- Kér még egy kis kávét? – kérdezte Dr. John Watson rekedt hangján, s közben szeméből az álmot kidörzsölte.

- Igen – felelte a fotelében, kék köntösében a páratlan elméjű, bámulatos tehetségű, legcsodálatosabb magándetektív, Sherlock Holmes.

Watson felkelt a foteléből, és a konyhába döcögött, hiszen a nappaliban lévő kávézóasztalon, a tálcán a porcelánkannából elfogyott a fekete koffein-löket.

A konyha szokásosan úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna: az étkezőasztalon a mikroszkóp mellett mindenféle doboz, néhány óraüveg, amin talán bőr volt, de ki tudja, mi is valójában. John már megszokta a rendszeres kuplerájt. Aztán a hűtőbe nyúlt egy kis tejért, hiszen ő így issza a kávét. Az alsó rekeszben ugyancsak furcsa emberi anyagok voltak. Nem testrészek, hanem egy kis tálkában vér, egy másikban víz, ami felszínén bőr – és körömdarabkák úsztak. A förtelmes szag és látvány után a doktor már meg sem lepődött, kivette a tejes dobozt, és elkészítette a két csésze kávét.

Mikor a tálcára tette azokat, visszaballagott a nappaliba, és az asztalra helyezte. Sherlock a csészék kis koccanására letette az újságot az ölébe, és tekintetét Johnra szegezte. Szemeivel követte, ahogy leül, majd megszólal:

- Feketén, két cukorral, ahogy szereti – mosolygott Sherlockra, és elemelte az ő csészéjét.

- Köszönöm – válaszolta, s jobb kezével a csészéjéért nyúlt, a másikkal felemelte az újságot, megrázta a papírlapokat, hogy megmeredjenek, s így olvasta tovább a híreket.

John Watson miután elfogyasztotta a kávéját, szótlanul a szobájába ment, hogy átöltözzön.

Mikor visszajött, leült az íróasztalhoz, és bekapcsolta laptopját.

- Ellenőrizné az e-mailem? – kérdezte Sherlock, de az újságról a tekintetét nem vette le. – Hátha van új eset.

- Nincs szükség rá, jó néhány levél érkezett a blogra – felelte, majd böngészni kezdte a sorokat.

- Új eset?

- Kilenc – mondta John, majd hátranézett. – Elég?

- Ebből mindössze kettő, helyesbítek egy lesz 6-os fölött, és az is 7-es.

- Ezt honnan veszi? – háborodott fel Watson.

- Tudom – mondta, s hozzábiggyesztett egy büszke mosolyt, és ismét az újságot lapozta.

John Watson eközben végigolvasta a leveleket, amit nekik címeztek, és valóban egy tűnt esélyesnek. De ő úgy gondolta, ez az eset nem lehet 7-es, minimum 9-es.

- Akarja hallani?

- Naná! – jegyezte meg, de még mindig az újsággal a kezében.

A laptop monitorán ez a rövidke, ám igen érdekes levél látszódott, és John hangsúlyozva olvasta azt.

Kedves Sherlock Holmes és Dr. Watson,

A bátyám ma reggel eltűnt. Semmi nyoma annak, hogy hol lehet. De esetleg ha arra gyanakodnak, hogy elhagyta a feleségét és két gyerekét, tévednek, ugyanis egy üzenetet hagyott, egy papíron, a sógornőm éjjeliszekrényén: „Szeretlek Titeket”. Nincs a munkahelyén, a telefonja otthon van, ahogy minden holmija. Kérem, segítsenek megtalálni Őt!

Köszönettel, és sok aggodalommal: Anne Crost

- Unalmas. Miért pont ezt választotta? – panaszkodott Sherlock.

- Tessék? Maga miről beszél? – háborodott fel John.

- Ugyan már! A férfi bizonyár a gazdag szeretőjéhez költözött, eltérítő üzenettel, mintha világgá ment volna, ez egy piti ügy, John!

- Van egy eltűnt, feltételezem halott emberünk, és a családját biztosan szerette! Mi kell még?

Először összehúzta szemöldökét a detektív, majd arcán minden ránc elsimult, pupillája összeszűkült, és mielőtt ismét az újságnak esett volna, azt mondta, „Vállalom.”

***

Mr. Holmes munkához is látott, az oldalán a bátor, érző szívű segítőjével, és az orvossal, Dr. John Watsonnal.  Az utcán a szeles, hűvös, csípős és makacs március uralkodott. A kék sálat viselő, hosszú, sötét kabátjában a gallérját is kifeszítve intette le a közeledő taxit Sherlock, amibe rögvest be is szálltak.

- A New Scotland Yardra! – csak ennyit mondott, és mikor elindultak, sietve elhagyták a Baker Streetet, Sherlock csak nézett ki az ablakon, nézegette a fagyoskodó embereket.

Mikor megérkeztek, siettek is be a szélvédett épületbe. Mindketten megigazítottak frizurájukat, hosszasan túrtak tincseikbe, s mikor végeztek, egymásra néztek, és elnevették magukat.  A folyosókon és ajtókon keresztül megérkeztek Lestrade felügyelő irodájába. A szokásos dolgokat beszélték meg, majd áttértek a lényeges témára, az eltűnt, bizonyára halott férfi esetére. De Lestrade megvonta szemöldökét, és furcsállva nézett a két kabátos férfire, majd így szólt:

- De hiszen Peter Crost nem tűnt el!