Sherlock Holmes és John Watson miután távoztak a kórházból, sétálva indultak haza. Az idő kellemes volt, a szél sem fújt annyira. Bár azért összehúzták kabátjukat, mert mégsem volt az a hatalmas meleg. Mikor a Baker Street 221/B feliratú ajtóhoz értek, a detektív hosszú, sötét kabátja zsebébe nyúlt, és ujjaival átforgatta a kulcsokat, mígnem a megfelelő a kezébe nem akadt. Aztán megkönnyebbülve lépcsőztek felfelé a lépcsőn a fűtött házban.

A kabátjaikat a helyükre akasztották, és az ifjabb Holmes már indult a konyhába, hogy teát főzzön. Míg ő kecsesen öntötte a gépbe a vizet, John helyet foglalt kényelmes fotelében, és összefonott lábakkal várta a forró józanító italt.

Kis idő múlva Sherlock kezében egy tálcával tért vissza a nappaliba, és a kávézóasztalra helyezte. Dr. Watson türelmetlenül nyúlt a hozzá legközelebbi csészéhez, majd fülénél megemelte, és szájához emelte, s fújni kezdte azt. Sherlock elegánsan ült fotelébe, de ő még nem nyúlt a teáscsészéjéért.

- John, hm, ez nekem túl egyszerű – nézett ziháltan a doktor szemeibe.

- De mi? – kérdezte, s közben beleszürcsölt a teájába.

- Ez az ügy. Hogy van egy férfi, aki simán csak leugrik a Tower hídról, öngyilkos lesz – s elmeredt az ablak felé a férfi, miközben barátjától a választ várta kétségbeesetten.

- Magának mindig egy vérengző őrült gyilkos kell, aki több embert kegyetlenül gyilkol meg? – kérdezte szemrehányóan Watson, és a csészéjét a tálcán ülő kistányérra tette.

- És ha igen? – s most már a vele szemben ülő férfi szemeit fürkészte, mert nagyon aggasztotta a helyzet.

- Aj, Sherlock – förmedt rá John, majd ismét a csésze után nyúlt.

- Ez az – jegyezte meg Sherlock kis szünet után, és nagyra nyitott szemekkel meredt újra a semmibe. – Mindig van valami vérengző gyilkos, John!

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte John, hiszen ezt az előbbi mondatot nem értette.

- Úgy, hogy Mr. Crost nem lett öngyilkos. Vagyis nem közvetlenül. Távirányítással – mondta, majd megdermedt, még a teáscsésze is a kezében maradt.

- Szóval úgy gondolja, hogy valaki rábírta őt, mint magát akkoriban Moriarty? – találgatott az orvos.

- Pontosan.

Holmes agya pattogni kezdett. El kellett jutnia mindenképpen a férfi feleségéhez és húgához, mert biztos volt abban, hogy ott megtalálja a kulcsot a titokhoz. De előtte engedélyt kell kérnie Lestrade-tól, és aztán felkutatni a két érdekelt felet.

Persze erről az egész eszmefuttatásról John Watson semmit sem tudott. Csak nyugodtan szürcsölte untalan a teáját, majd mikor meglátta, hogy Sherlock készül felállni, lehúzta a csészében maradt italt, és gyorsan a tálcára tette. Ennyire már ismerte, hogy tudja, most menni készül. És Sherlock ő nélküle sehova sem megy – többnyire.

Sherlock felemelte a tálcát, látván, hogy barátja is végzett, bevitte a konyhába, és utána már a sáljáért nyúlt. Gyorsan megkötötte a laza csomót a kék puha anyagból, és mikor egyik kezét már bebújtatta a kabátjába, Johnra pillantott, és meglepődött, hogy ő már készen áll ott a bézs dzsekijében, és csendben vár.

- Hm, gyors volt – mosolyodott el, majd mikor ő is felöltözött, a lépcső felé biccentett, és elindultak.

***

A Scotland Yardon semmi változást nem észleltek. Minden nyugodt volt, és megszokott. Olyan, amilyen szokott lenni.

Felmentek a Lestrade irodájába, s addig a pillanatig tényleg semmi nem tűnt fel nekik. Sem a feszültség a levegőben, semmi sem.