Már egy jó ideje elsötétedett a város, az este ködös leple takarta be az utcákat. Ám a föld alatt, Cambridge mélyén egy nyolc kilométeres szűk kőalagútban halk csoszogást lehetett hallani, aminek okozója két férfi volt, akik csendben meneteltek a meridián pontot keresve. A nyomozó hosszú kabátja halkan susogott mögötte, s közben visszaemlékezett jó barátjára, akit nemrégiben, néhány éve gyilkoltak meg brutálisan. Visszaemlékezett, hogy ő fogta el a gyilkost, akit majdnem két hónapig hajszolt. Miután lecsillapodtak a kedélyek, elment Jason temetésére.

     Ám most egy érdekes feltevés jutott eszébe, ami az elmúlt években fel sem tűnt neki. A megvilágosodás itt, a CCSU alatt érte el, amikor elhunyt barátjára gondolt, és a gyilkosságra, ami nyilvánvalóvá vált ebben a pillanatban. Jason Paterson egy hónappal azután halt meg, miután elmondta Sherlocknak azon a bizonyos estén a titkos alagút meséjét, miután bejárták a hatalmas irodát. Akkor még nem azért, hogy megállítsák a terrorista szervezetet, mindössze kíváncsiságból. Jasont azért ölték meg, mert a tudtomra jutotta a terrorista szervezet sejtjének tartózkodását. De miért nem engem öltek meg helyette?

     Sherlock hiába fogta fel, hogy a barátja miatta halt meg, nem értette, hogy miért nem végeztek vele is, hiszen most már nem lehetne… Abban a halálos minutumban eljutott az agyáig a dolgok miértje. Egészen addig vártak, hogy ismét megjelenjek itt… ismerős az a férfi! Egek!

- John! – Kiáltott fel. – Óriási bajban vagyunk!

Szemében aggodalom és félelem látszott a gyér fényben. John Watson megállt és egy pillanatra ő is megijedt.

- Miért? Mi a baj, Sherlock?

- Tudják, hogy itt vagyunk – suttogásra váltott, és kikapcsolta a zseblámpát. Hirtelen elsötétült előttük a világ. Aztán lépteket hallottak bal felől, amerről elindultak. Már mind a ketten a torkukban érezték a szívüket dobogni, John azt se tudta, hogy mire gondoljon. Ekkor egy erős kar ragadta meg a karját bevonszolva egy kis üregszerű helyre, bár nem tudta pontosan, hogy hol van, a sötétben teljesen elvesztette tájékozódási képességét. Egyre feszültebbé vált. Kiáltani akart, de halk, szinte hallhatatlan suttogást hallott egy ismerős, mély hangot.

- Nyugodjon, meg és ne szóljon semmit.

A doktor engedelmeskedett, bár ujjai önkénytelenül és megállás nélkül remegtek.

     A csoszogás hangja felerősödött, szinte biztosak voltak abban, hogy észrevették őket. A hang tulajdonosa már tíz méterre se volt tőlük. Sherlock még beljebb húzta Johnt. Egy apró, mindössze egy egy négyzetméteres kis üregben találták magukat. Míg Watson mit sem sejtett, Sherlock pontosan tudta, hogy hol, és milyen messze vannak a meridiántól.

***

     Újra eltelt egy csendes perc zaj nélkül. A következőben sikoltozást lehetett hallani a felügyelő irodájából. Sally Donovan ajkai remegtek, tekintete félelemmel volt teli, mégis határozott maradt.  Élni akart még, eszébe sem jutott olyasmi, hogy ezen az estén meghalhat. Sóhajtott egy mélyet, a rendőrszíve legyőzte a rettegést, ami eluralkodott rajta.

- Greg, tudom, mit kell tennünk – érintette meg láthatóan lesokkolt főnőkét, aki azonnal felpillantott rá -, el kell bújnunk.

- Ez… ez egész biztosan jó ötlet, Sally?

- Csak ezt az egy dolgot tehetjük. A többieket nem menthetjük már meg, ők is hallották a fegyverdörrenést. Itt egyvalaki élete a fontos, az öné, Greg.

A férfi nagyot nézett, hogy honnan tudhatja a nő, de Donovan bólintott, látszólag egyre erősebbé és biztosabbá vált a tervében.

- Tudom, hogy tudja, önért jöttek. Ezt még a vak is látja. Most viszont mennünk kell. Hozzon magával mindent, amire még szüksége lesz, és nem akarja, hogy megsemmisüljön.

Lestrade felügyelő értetlenül bámult a nőre, aztán amikor meglátta, hogy teljesen komolyan beszél, megragadta a telefonját, és egy apró, tenyérnyi füzetkét kotort elő a biztonsági fiókból. Az apró tárgyat zakója zsebébe csúsztatta, és vett egy nagy levegőt, felkészülve a menekülésre.

     Kiléptek az iroda ajtaján. Elöl Donovan ment. Odakint megvadult mindenki. Volt, aki sírva telefonált, volt, aki az utat torlaszolta el, amin keresztül föl lehet jönni erre a szintre. Donovan és Lestrade az asztallabirintusban határozottan haladt előre. A földön mindenütt papírok hevertek, a székek felborítva feküdtek oldalukon. Egy fehér falsor mögött álltak, éppen a lifthez mentek volna, de megtorpantak. Körülöttük mindenki megveszve rohangált és kiabált. A zavar kellős közepén csak ők álltak. A kis kijelző azt jelezte, hogy a liftakna éppen fölfelé tart. Fogalmuk sem volt, hogy mi lesz, ha az alumíniumajtók kinyílnak, hogy mi vár rájuk. Mindenesetre a fal mögött biztonságban voltak. Párhuzamosan az őket elrejtő fehér fallal egy másik állt, ahonnan három kis iroda ajtaja nyílt. A felügyelő tudta, ha valaki kiszáll a liftből, lesz még annyi idejük, hogy bemenjenek abba, ahonnan a vészkijárat nyílik, amiről csak ő tudott idáig. A kijelző azt mutatta, hogy a kabin egyenesen az alattuk lévő szinten van, már csak pillanatok választják el őket attól, hogy meglássák, ki a támadó. Egy halk pityegés hangzott el. Egyszerre a zavar feloszlott, mindenkit elfogott a rémület. A kijelzőn látszott egy kis téglalap, ami körül kis fények villantak ki, ami azt jelezte, megérkezett a lift. Az ajtók sziszegve nyíltak, és szembesültek a felfoghatatlannal.