A Scotland Yarddal párhuzamosan futó utcában két sötét alak rohant. Lépteik csöndesek voltak, cipőik talpa halk, csoszogó hangot adott ki csupán. Az utca moraja nem szakadt meg. A kereszteződésben találkozó utcák mind nyugalmasak voltak. Egy autó sem tért be, pedig a kerület e része forgalmasabb szokott lenni.
A rendőrség ennél csöndesebb még sohasem volt. Senki nem mert megszólalni hosszas percek után sem. Bár a gyilkos banda, ami összesen három személyből állt, amiből mindössze egy ölt meg két embert, már rég távozott és a Yard már régóta biztonságban van, az épületben tartózkodók mind borzalmasan féltek.

A rohanó nyomozó fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Égett a vágytól, hogy megtudja hogyan történtek a gyilkosságok. A főfelügyelő meggyilkolása óriási bátorságot követel. Na de hogy egy ártatlan nőnek is halottnak kell lennie...az túlzás. Főleg, hogy fiatal illetve rendes emberről van szó.
Felpillantott a magas házak tetejére, aztán az utcaszámot kereste. Sötétben még sohasem járt itt. Mikor kivette az egyik tábla középen a 2-es számot figyelni kezdett. Tudta, hogy mindjárt ott vannak. A számok szépen követték egymást, ahogy elhaladtak egy kaputelefon előtt.
-128, 129, 130. Itt van! - Kiáltott fel Sherlock.
- Mi? Mi van itt? - Zihálta John.
- Greg pillanatokon belül itt lesz.
Mind a ketten elcsöndesültek, és megálltak a szellőzőrács előtt.
A felügyelő izgatottan, és egyre gyorsabban mászott előre. Ezen a borzalmas estén ez az első alkalom, hogy végre van célja. Egy kanyart tapogatott ki, lassabban kúszott előre, hiszen a szűk alagút keskenyedett és lefelé lejtett. Hirtelen megpillantott egy kis, halványsárga fényfoltot. Néhány méter után már látta a rácsot. Ahogy egyre közelebb ért, észrevett egy árnyékot a kijárat előtt. (Dőlt betű) Remélem azok Sherlock és John árnyéka...
Megállt és bámult fölfelé. Csak négy lábat látott, de még mindig kételkedett.
- Sherlock - suttogta.
Ekkor a rács előtt egy arc jelent meg.
- Á, Greg! Hát megérkezett? Siessen már, meg kell mentenünk a Scotland Yardot. - Suttogta vissza Sherlock.
Lestrade felügyelő ismét magabiztossá vált, kipattintotta a rácsot tartó kapcsot és a leszerelt részt kinyújtotta. Lassan mászott ki és egyenesedett fel. Kinyújtózkodott és csak aztán szólalt meg.
- El sem fogják hinni, mi történt - sóhajtotta.
- Út közben mindent elmesél, de most mennünk kell. - Jegyezte meg a nyomozó és már el is tűnt az utca sötétjében. A két férfi is futásnak eredt, követve Sherlockot.
 

***

Mindössze tíz percig tartott, míg eljutottak a Yardra. Az épület előtt senkit sem láttak. Megálltak a bejárat előtt és belehallgattak az est sötétjébe. Csend volt. Beléptek. A levegő hűvös volt. A liftet hiába hívták, nem indult. Lestrade pontosan tudta, hogy mi történt.
- Ott a lépcső - mutatott bal felé. - Menjünk arra.
John Watsonnak rossz előérzete volt. Nem tudta, hogy mi vár rá majd odafent, de biztosan érezte, hogy borzalmas lesz.
Ahogy haladtak felfelé, meglátták a rengeteg összegyűlt embert. Most már nem csak ácsorogtak ott, hanem valamit körbevettek. Valami körül összegyűltek.
Ahogy megérkezett a három férfi a nagyterembe, megcsapta az orrukat a halál szaga. Sherlock előrelépett, és a tömeg közé próbált furakodni.
Hirtelen eltűntek előtte az emberek, az első sorban állt. Két összetolt asztal előtt találta magát. Rajta egy élettelen test feküdt. Mikor meglátta az arcát, a felismerés villámként csapott belé. A nő Sally Donovan őrmester. Két tenyere közé vette a törékeny kézfejet. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán átfogta Sally csuklóját, de nem érzett lüktetést. Sóhajtott egyet, aztán hátrálni kezdett. Mindenki reménykedve nézett rá, de ő sem tud mit tenni a halál ellen.
Köhintett egyet, aztán a kialakult hangzavarba belekiáltott:
- Emberek! Ennek a merényletnek két végső és több tucatnyi kisebb áldozata lett. Ami a leginkább zavar, hogy nem tudom, ki a gyilkos. Kérem, mindenki nyugodjon meg! Mindent megteszek, hogy a bűnös évekig rohadjon a börtönben addig, amíg bele nem pusztul. Most viszont meg kell menteni mindent, ami menthető. A Yardot!
Mindenki éljenezett, és harcra készen feszített. A kiabálás után tapsvihar tört ki. A nyomozó büszkének érezte magát.
- Most pedig rendbe kell hoznunk az épületet. Valaki hívjon mentőt és a rendőrséget is! - Adta ki a parancsot Sherlock. - John, hívd fel Mollyt és mondd meg neki, hogy álljon készültségbe. Addig megnézem a másik áldozatot. Greg, jöjjön velem, mesélje el, mi történt!
A tömeg együttműködően viselkedett, összetakarítottak, elpakoltak mindent. Most Watson doktor tartott mindent egybe. Segített az embereknek, tanácsokat adott nekik. A lift előtt elszörnyülve állt Sherlock és a megszégyenített holttestet tanulmányozta, miközben a felügyelőt hallgatta.
- Tudtam egy menekülőhelyet. Sally meg akart menteni, tudta, hogy engem akarnak. Bemásztam a lukba, de ő már nem jött utánam. Kétszer lőtt. Egyet azért, hogy megállítsa, aztán még egyet, hogy megölje. - Emlékezett vissza fájdalmasan.
- Azt mondta, látta az elkövető arcát... aki úgy néz ki, mint a halott Peter Crost. Nem értem.
- Valami maszk?
- Nem, ennek semmi értelme. Biztos, hogy nem maszkot öltött. Másik oldalról kell megközelíteni.

Sherlock Holmes fejében minden kavarog. Az érzések, a gondolatok, de leginkább az zavarja, hogy nem látja a kiutat, képtelen rájönni a dolgok valódi okaira, egyszerűen semmire sem. Pedig már csak egy hajszál választja el attól, hogy meglelje az igazságot.