Egy pillanatra felpillantott a plafonra, aztán egy nagy sóhajjal újra a szemembe nézett. Megpróbáltam kiolvasni zavaros tekintetéből gondolatait, de sajnos sikertelenül. Nem törődtem vele, lehajtottam a fejem vizes vállára, és egy mélyet sóhajtva teljesen megnyugodtam. Ám Sherlock cseppet sem volt nyugodt – gondoltam, hiszen szíve lüktetése gyorsra váltott, zavartnak tűnt, mintha nyomasztaná valami.

- Mi az? – kérdeztem, de fel sem emeltem a fejem, csak lecsuktam a szemem, úgy hallgattam a válaszát.

- Tudod – kezdte -, ez nekem nem jó…

- Mire akarsz kilyukadni?  - vontam meg a szemöldököm, és lejjebb csúsztam, hogy lássam az arcát.

- Gyere – mondta, és felült.  Nem szólaltam meg, igazából kíváncsian figyeltem, mire készül. Törökülésbe ülve néztem a kádból, ahogy leveszi az egyik törülközőt az akasztóról, és ahogy a testén csillogó vízcseppeket sietve letörölgeti. Tekintetem végigszaladt csodálatos testén, és egyre csak azt fejtegettem magamban, hogy mi lehet a baja.

Miután végzett, felém nyújtotta kezét, lassan felálltam a kádban, ő pedig átcsavarta testem körül a törölközőt. Kiléptem a puha kilépőszőnyegre. Sherlock letérdelt, úgy törölgetett meg engem is – persze hatalmas vigyorral az arcán. Göndör fürtjei belelógtak a szemébe, folyton megrázta a fejét, hogy azok hátracsússzanak, én pedig nevetve figyeltem, ahogy mérgelődik.

Felállt. Közel hajolt hozzám, és megcsókolt. A törölközőt közben ledobta a mosógépre, hogy mindkét kezével átkarolhasson. Óvatosan harapdálta az alsó aljkamat, aztán egy hirtelen mozdulattal felkapott az ölébe! Mire felébredtem csodálatos csókjának varázsából, már az ágyon feküdtem, ő pedig felém hajolva szívogatta, csókolgatta a nyakamat.

Ujjai csípőmön pihentek, aztán kis kalandra indulva fel a bordám közepéig vándoroltak, onnan pedig vissza, azaz tovább a combom felé. Felült, és finoman széthúzta a lábaimat. Egy pillanatra hajolt vissza, csak azért, hogy azt súgja: ’Te jössz’

Ez nála csak annyit jelentett, hogy most ő kerül alulra, és nekem kell kényeztetnem őt. Szépen lefeküdt, a plafont nézte, és várta, hogy elkezdjem. Ráültem a hasára, és arcát cirógattam. Finom kezei combomat simították eközben. Gyengéden, ujjaim hegyével rajzoltam a mellkasára, és felnyögött.

- Drágám, tudod mit? – kérdezte csukott szemekkel.

- Mit?

- Kicsit írjuk át a szabályzatot – mondta, én pedig csendbe maradtam, hogy megtudjam a választ. – ne húzzuk az időt, nagyon kívánlak – erre a két szóra felnyitotta szemeit, ajkai tökéletesen teltek voltak, és csillogtak a vágytól, hogy újra megcsókolhassanak.

Hiába. Attól, hogy kimondta kerek perec, amit gondolt, és ahogy tette azt, nem engedte, hogy megpofozzam. Ez az ő stílusa. Megmondja, amit akar, de azzal mindenki jól jár. Nem akartam keresztbe tenni neki, hátrább ültem, a combjára.Mély hangján nyögött egyet. Már csak ez a pici kellett mindkettőnknek, és teljesen beindultunk egymásra. Megtámaszkodtam a mellkasán, és lassan előrecsúsztam, és óvatosan az ágyékára ereszkedtem. Lassan mozgott, amíg teljesen belém nem csúszott, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban mozogtam az ölében. Halkan, piciket nyögött, aztán amikor felgyorsultam, egyre hangosabbá váltak.

Együtt mozogtunk, a végére egyre gyorsabban, és aztán egy mélyről jövő sóhajt követett egy hangos nyögést, az utolsót engedte kiszaladni torkából. Kicsivel később én is megéreztem azt, amit ő: a tökéletes kielégülést, a szerelmet, a boldogságot, a mámort és ezeknek az érzéseknek megnevezhetetlen kavalkádját, amit sem a magyar és semmilyen szókincs nem tartalmaz (még).

***

A kimelegedés után fázni kezdtem, és újabb érvet találtam, hogy hozzá bújhassak. Bebújtunk a takaró alá, és így feküdtünk összebújva, szerelmesen és szörnyen boldogan. Szemeimet csukva tartottam, próbáltam elképzelni magunkat egy külső szemmel, és hihetetlenül meghatódtam, ahogy láttam lelki szemeim előtt ezt a másodpercet.

- Ez isteni jó volt Molly – súgta a fülembe, és elmosolyodott, olyan tipikus Sherlock-mosollyal, azzal, amivel meghódított.

- Akkor nem csak én gondolom így.

- És most mit csináljunk? – kérdezte, és mint valami égiektől származó jel, kintről kopogás hallatszott.

Egy ideig fel sem tűnt egyikünknek sem, csak miután a kopogtatás dörömböléssé vált. Tippünk sem volt, hogy ki és mi lehet ez, és persze hogy miért. De aztán Sherlock kimászott az ágyból, és belebújt kék köntösébe, amit lazán összekötött. A finom anyag testének minden részét engedte átlátszani, és amikor észrevettem, hogy lent domborodik valami, nevetve mutattam a kérdéses helyre, amire ő persze elpirult, és odakapta a kezét, majd pillanatokkal később már kitört belőlünk a nevetés.

- Ígérd meg, hogy gyorsan lekevered, és visszajössz – biccentettem az ágy felé, és még odafutottam hozzá, hogy megcsókolhassam.

- Ígérem szerelmem – mosolyogta ajkaim közé, aztán nagy nehezen elváltunk egymástól, és siető léptekkel jutott el az ajtóig. Elindultam az ágy felé, de a kíváncsiság erősebb volt nálam, ezért odaléptem az ajtófélfához, és úgy próbáltam hallgatózni – bár ne tettem volna…

Csak az ajtó nyikorgását hallottam egyedül, ahogy Sherlock kinyitotta, de utána még sutyorgást sem. Nem mertem odamenni, mert valami azt súgta, jobb, ha nem teszem. De ahogy telt az idő, az óra kattogása tűnt a leghangosabbnak a környezetemben. Aztán az autók fékezése és a motorok búgása is behallatszott már. Hogy őszinte legyek, a kib*szottul ideges voltam, a vér majd’ megfagyott az ereimben. Utólag tudom, négy perc után már nem bírtam.

 Megindultam, és ami az agyamban történt, amikor láttam AZT, az kábé egy háború kezdetének felelt meg. A szívem annyira hevesen vert, hogy féltem, hogy vagy áttöri a bordám és útjára indul, vagy ott helyében elájulok és a kemény földre zuhanok. Nem bírtam feldolgozni azt, amit láttam, megfagytam, és csak azt kívántam, hogy a metró kerekei alatt heverjek jelentéktelenül, mint az a törölköző, amit Sherlock a mosógépre dobott, de az játékosan a földre esett.

Kába lettem és fáradt. A szemem egy jó tíz percig biztosan nem pislogott. Elfáradtam a nézésbe, az állásba és fájt, ahogy a különböző negatív érzések átszaladnak rajtam, és addig tipornak, míg a halálba nem mélyedek el. Én csak csendben álltam, és az ajtó irányába meredtem. Lepergett előttem az életem minden mozzanata, és úgy számolt vissza, mint amikor a homokóra egyik feléből a másikba homokszemről homokszemre telik az idő. A drága idő. Az ilyen dolgokra elpazarolt idő. Talán sohasem fogom megérteni, hogy akkor miért hagytam el a szobát…

Bárcsak ne tettem volna, és akkor nem esek szét ennyi darabra, mint a kaviccsal bedobott tükör minden apró, véres szilánkja, amik azt hiszem most mind a szívembe fúródtak.

előző rész>>

következő rész>>