Esteledni kezdett. A nap egyre lejjebb ereszkedett, Londont lassan az este sötétjébe taszítva. A Baker Streeten megállt egy taxi. Egy csinos, finom vonású, szőke nő pattant ki belőle. A szél belekapott rövid hajszálaiba. Egyenesen a sötét faajtó felé ment, amin a „221B” felírat csillogott. Lépett kettőt a kőlépcsőn, s amikor kopogtatott volna, a nehéz ajtó kinyílt és egy kedves, mosolygós arc nézett vissza rá.

- Miss Morstan, jöjjön be, kérem – szólította meg a férfi.

- Mary – pislogott a nő, aztán melegen mosolygott a doktorra és belépett az ajtón, ami aztán visszacsukódott utánuk.

Odafönt két csésze tea gőzölgött a kis, fehér teáskanna és a tányér cukor mellett. Fellépcsőztek a lakásba, csendben, szó nélkül.

- Adja a kabátját… Mary.

A nő gyorsan kibújt a fekete vászonkabátjából és a színes selyemsáljából, amit a kabát ujjába tűrt, így nyújtotta oda a férfinak, aki fölakasztotta azt. Csinos, fehér blúzt viselt, és egy hosszú, egyenes szabású fekete vászonnadrágot viselt.

- Kellemes lakás, Dr. Watson – jegyezte meg Mary Morstan.

- John – mosolyogta az orvos –, szólítson Johnnak. Á, üljön le, kérem.

Míg John felkapta az íróasztalról a stócot, a szimpatikus nő helyet foglalt Sherlock foteljében, és elvette a hozzá közelebb elhelyezett csészét. A férfi aztán csatlakozott, átlapozta a mappát, és előhúzott egy fehér lapot. Felfirkantotta a nő nevét a pontozott sorra, aztán egyel lejjebb pillantott. Születési év.

- Öhm, a születési, vagyis a…

- Ezerkilencszáznyolcvanegy. Április tizenhat. London

A doktor beírta a dátumot, aztán felpillantott.

- Végzettsége?

- Orvosi egyetem. Oxford – tette hozzá büszkén Mary.

John elismerően bólintott.

- Írhattam volna önéletrajzot is, nem értem, miért nem azt kérte – a nő frusztráltnak tűnt.

- Ugyan, Mary, nincs szükség rá. A végzettsége is rengeteget mond önről. A kezei – pillantott a nő sima, puha kézfejére -, elárulnak mindent, ahogyan a szeme és az arcvonásai.

Rengeteget tanultam Sherlocktól.

- Igen? – kérdezte Miss Morstan felvonva a szemöldökét, aztán szégyenlősen lehajtotta a fejét. Elpirult.

- Dolgozott már valahol?

- Több kórházban is. Londonban a…

- Értem. Milyen beosztottsága volt a legmagasabb? – mosolygott kedvesen John.

- Nővérként dolgoztam mindenhol. Először asszisztens voltam.

- Akkor üdvözlöm az új asszisztensemet.

- Hű. Ez nagyszerű! El sem hiszem, hogy vére megint van munkám! – Ámult a nő, aztán megkönnyebbülten sóhajtott.

- Ha már munkatársak vagyunk, szeretném megismerni egy kicsit jobban magát. Meséljen egy kicsit.

- Nos, tudja, John, London a szívemhez nőtt. Itt születtem, itt jártam általános iskolába, szakközépiskolába és egyetemre is. Eddig csak itt dolgoztam, és most, fél év után végre megint dolgozhatok.

- Fél év? – Lepődött meg John, aztán belekortyolt a teájába.

- Igen. Váltanom kellett. De fél évig nem találtam munkát.

- És ha szabad megkérdeznem, miért jött el onnan?

- Mert elérte egy kisebb válság a kórházat, és engem is. A fizetésem a felére csökkent, bár soha nem is volt olyan sok...

- És ez idő alatt munka nélkül maradt?

- Egy karitatív szervezetnél dolgoztam, de nem a pénz miatt, hiszen alig kaptam száz fontot havonta. – Látta, hogy Watson értetlenül néz rá, aztán mosolyogva bólintott. – A bátyámnál laktam. Az albérletnek annyi volt, nem volt hol élnem. Nála egy kis időre maradhattam, és most, hogy ismét van munkám, örülök, hogy nem leszek a terhére.

John egyetértően bólintott és látván, hogy üres Miss Morstan csészéje, finoman előredőlt és megemelte a teáskannát.

- Mary, kér még egy kis teát?

- Köszönöm. – Azzal új főnöke felé tartotta a kis, fehér csészéjét.

előző rész>>

következő rész>>