Az óra a nappaliban felfüggesztve éppen háromnegyed tizenkettőt mutatott. A nyomozó és a doktor a foteljükben ülve várták a klienst. Már a kis faszék is oda volt készítve. Az asztalkán egy fehér teáskanna, egy tálka cukor és tej, illetve három csésze volt kikészítve.

     Néhány perccel később Mrs. Hudson jelent meg az ajtóban, és kedvesen mosolygott. Benézett a nappaliba, és csendesen szólalt meg.

- Nem szeretnék zavarni, de egy bizonyos Lance Walksford várakozik odalenn. Beengedhetem, ugye?

- Hogyne, Mrs. Hudson. Már rá várunk órák óta. – Sherlock azzal legyintett, és megemelte a kannát. Az idős nő megfordult, és behajtotta az ajtót, majd a lépcsőn való léptei hallatszottak.

Egészen egy perc múlva csikorogva nyitódott ki a bejárati ajtó. Lance Walksford egy fiatal férfi, szőkésbarna frizurája kihangsúlyozta arca férfias vonásait, szemei zöldben szikráztak. Szögletes állát borosta lepte el. Szellős inget és sötét farmert viselt, vállán egy bőr válltáska lógott. Meggyötörtnek látszott, nyaka halvány bőrén átsejlett kékes érfala. Szája szélén egy aprócska, alig észrevehető fehér folt látszott, amit Sherlock nagyszerű szeme már öt méterről tökéletesen kiszúrt. Fogkrém. Sietett. Egy rövid pillantást vetett a férfi kezeire is. Gyűrűsujján egy arany karika csillogott. Körmei ívesen reszelve. Mikor meglátta, hogy ujjai valójában sárgásan elszíneződtek, hamar rájött, hogy Mr. Walksford bizony nem bírja letenni a cigarettát. Inge ujja vissza volt hajtva, ahol megpillantott egy kis hamuport, ami frissnek látszott, maximum fél órája szívta el az utolsó cigit. Ez az úr nem éppen egy figyelmes ember. Még a cipőjéről se rázta le az odaszóródott hamut.

     A nyomozó tekintete újra fölugrott, egyenesen a lazán megkötött sálra. A férfi nyakán egy hatalmas harapásnyom éktelenkedett. A dőlésszögből még azt is ki lehetett venni, hogy az illető a jobb oldalon helyezkedett el, lehetséges, hogy az alany alacsonyabb, mint Walksford, aki egyébként majdhogynem egy magas Sherlockkal. A seb frissnek látszott, túlságosan is. Tegnap este volt?! Ha tudta volna, hogy ott van, bizonyára eltakarná, hiszen ez bármilyen férfinak, vagy nőnek is kellemetlen, hacsak nem direkt hagyta, hogy mindenki láthassa. Bizony, ez elgondolkodtató. A ruha viszont mindent elárul a viselőjéről, ahogy ez most is megtörtént. A fiatalember egy, a táskával megegyező színű, divatos kabátot viselt, ami nagyjából a szíve magasságáig volt lehúzva. Alatta kilátszott a kék kockás ing, ami szintén egy divatos, drága darab. Ráadásul Sherlock pontosan tudta, hogy melyik boltból származik. Az utolsó, legfelső gomb nem volt begombolva, nem véletlenül. Pedig az időjárás igencsak szeszélyesnek ígérkezik. Akárhogy is, de tudta, hogy Lance Walksford direkt „gombolkozott ki”, a harapásnyom is direkt nincs eltakarva, nem is beszélve a direkt lehúzott sliccről, meg a lazán meghúzott övről.

A férfi egy lépést tett előre, lehúzta a dzseki zipzárját, és gyorsan kibújt belőle. Ekkor vette észre John is a borzasztóan feltűnő nyomot, ami már csakis egy dologra utal. Az ing egy része be volt tűrve a nadrágba, míg egy pár centivel odébb kivillant a hófehér alsónemű szára, meg annak a márkás emblémája is. Sherlock számára már csak az nem volt világos, hogy ez a férfi, annak ellenére, hogy egy hímnemű ember a párja, miért játszadozott tegnap este… Aki összeomlott lelkileg, hogy a nagybátyja halott, nem valószínű, hogy még aznap este kirúg a hámból. Furcsa egy ember, az biztos.

     Még csak fél perce, hogy megérkezett, már rengeteg fontos dolgot leszűrtek róla, pedig még meg se szólalt Mr. Walksford. John megigazította a nadrágját a combjánál, aztán állt fel, üdvözlésképpen. Néhány pillanattal később Sherlock is követte a doktor példáját.

- Üdvözlöm, Mr. Walksford – lépett előre és nyújtotta a kezét Sherlock -, bizonyára már tudja, hogy John kicsoda.

- Örvendek Mr. Holmes, és Dr. Watson – bólintott John felé.

- Én is. Kérem, üljön le.

Miután mindannyian leültek, először Sherlock agya kezdett el kattogni, szinte már hallhatóan. Igen, igazam volt, mint mindig. Mosolygott büszkén. Ó, Lance, Lance, Lance. A hangja túl sokat elárul. A torka bizonyára egy kezdetleges torokgyulladást szenved el, ezért ilyen fátyolos a hangja. Bár eredetileg élénk, felhívó és magas.

- Meséljen egy kicsit a nagybátyjáról! Mi volt a foglalkozása?

- Tudja, Tony bácsi mindig is dolgos és szorgalmas ember volt. Kilenc éve már, hogy otthagyta az egyetem katedráját és felcsapott hegymászónak a nyugdíjából.

- Mit tanított? – Kérdezett most a doktor.

- Angol, - világ illetve művészettörténelmet. Gyönyörűen beszélte az angolt, folyékonyan tudta a franciát, a spanyolt, a görögöt, az olaszt, az oroszt és a latint. Ezen kívül az utóbbi időkben még a kínaival is megpróbálkozott. Két hónapja már, hogy letette az alapfokot belőle.

Sherlock elismerően bólintott, aztán továbbugrott a gondolataiban. Ez az ember rendkívül tanult és okos volt, ráadásul kilencévnyi tapasztalat volt mögötte. Kár érte. Értékes ember volt.

- És a barátja? – Ugrott át egy másik témára John.

- Őt nem igazán ismerem, de annyit bizton állíthatok róla, hogy kitartó és jó barát volt. Fél évvel azután, hogy elkezdett komolyabban edzeni, megismerte Petert, akivel az egyik harcművészetet oktató órán találkoztak.

- Harcművészet? – Lepődött meg Sherlock.

- Igen. Jól hallotta. Tony bácsi jógázni, vívni és sojutsuzni. De járt edzőterembe is, hogy megerősítse a lábát, meg úgy az egész testét.

Sherlock bólintott, és egy hirtelen mozdulattal fölpattant a helyéről, és az íróasztalhoz lépett. Teljes csönd. Mikor aztán megtalálta, amit keresett, egy papír fecnit meg egy tollat, valamit ráfirkantott.

- Sherlock, mit csinálsz?

Azzal a férfi visszaült a helyére és kinyújtotta a karját kezében a papírral, hogy a doktor meglássa, mit írt le. Sherlock nevetni kezdett, és miután látta, hogy John is elolvasta, letette a fotel kartámlájára, majd hozzátette:

- Egyszerűen fantasztikus. Rá kell keresnem a neten.

A cetlin mindössze egy szó állt: sojutsu.